Tűhegy

Végül is a semmit markolássza az ember. Van-e valami, ami maradandó ebben a világban? Van-e valami, ami tartós örömet és boldogságot ad az embernek? Hányszor olvastam már ezt, de csak most értettem meg igazán, hogy miről van (vagy inkább: lehet) szó. Minden, szó szerint minden elporlad egyszer az Idő véges-végtelen óceánjában. Nincs semmi, ami ne tűnne el a fizikai világban egyszer. Hírnévre vágysz? Megkaphatod, de tudd, hogy csak idő kérdése, hogy mikor kopik el. Pénzre, gazdaságra vágysz? Megszerezheted, de nem birtokolhatod. Hatalomra vágysz? Azt is megkaphatod, de egyszer a saját alattvalóid döntenek le. Fáj a már nem létező múlt? Félsz a nem létező jövőtől? Miért? Félsz mások véleményétől? Talán a vélemény, az érzelmek és a gondolatok változnak leginkább. Végül is nem mindegy, hogy ki mit gondol rólad és érez irántad? Holnap vagy tán 2 másodperc múlva úgyis megváltozik a véleménye. Ahogy a világé is, hiába vágysz dicsőségre és elismerésre. Az időt kémleled? Lesed karórádat, naptáradat, aztán mi végre? Egy pillanatra hunyd le szemed, és szép lassan felejtsd el: az évszámot, a hónapot, a hetet, a napot, a napszakot, az órát… Mi marad? A semmi. Csak a most.
Vajon melyik élményed, örömöd maradt meg az eddigi életedből? Csak az „maradt” meg, amire emlékszel. Tehát az már nem is itt van, hanem az emlékezetedben. Csak kihalt, élettelen, megsárgult fényképeket hordozol magaddal. S a jövő? Végtelen a variáció, és általában, de inkább sohasem, nem az a dolog következik be, amit elterveztél. Olyanok vagyunk, mint egy karika, amin keresztül csöpög a víz (az élmények, anyagi javak, örömök, érzékszervi észlelések stb.). Amint lezuhan fentről (a jövőből) egy csepp (élmény), és áthalad a karikán (rajtunk) keresztül, belezuhan a végtelen mélységekbe (a múltba). Minél nagyobb a karika átmérője, tehát minél korlátlanabbak vagyunk, annál színesebb és több élmény kerülhet életünkbe. De a karika függőlegesen is növekedhet, nem csak szélességében. Tehát egyre szélesebb és hosszabb henger lesz belőlünk „idővel”. És miként a távcsövet is forgathatják a csillagászok, mi is foroghatunk a térben, attól függően, hogy mit akarunk megtapasztalni. Visszatérve a henger „nyúlására”, képzeljük el, hogy mondjuk történik velünk valami nagyszerű. Zuhan az élmény, beér a mi kis függőleges alagutunkba, és minél hosszabbak vagyunk, annál tovább élvezhetjük. Persze itt nem csak fel-le irányokról van szó, plusz azon a fránya hengeren lyukak is lehetnek, mert végtelen variáció van. Minden megtörténhet. A legfontosabb, hogy ha kiért belőlünk egy élmény, ne kapaszkodjunk utána, mert úgysem érjük utol. Inkább mi legyünk egyre mélyebbek és szélesebbek.
Lényeges, hogy a karikánkra ne tegyünk szűrőt, mint a szitára. Ez a szűrő egyébként az ego, a személyiség. Minél kisebbek a lyukak, annál kevesebb élmény ér minket, annál kevesebb „dolog” jelenik meg az életünkben. Vagy csak kicsiny, korlátolt élmények. Tulajdonképpen nem is lenne szükség erre a hálóra, amit nem is mi szőttünk, hanem szüleink, tanáraink, egyszóval a világ. Nem a saját ütőnkkel teniszezünk. A keret még csak-csak a mienk, de a háló nem igazán. Nem mondom, hogy nincs szükség hálóra, nem. Hiszen akkor nem tudnánk adogatni (teremteni) a világban. SAJÁT hálóra van szükség, olyanra, amit mi szőttünk, ami minket képvisel. Saját lyukméretekkel, saját fonállal, saját kerettel, saját mindennel. A teniszlabda már lehet a világé, sőt a pálya is, de mi legyünk valódiak!
Persze, ha határaink tovább tágulnak, rájöhetünk, hogy mi magunk vagyunk a játékosok is. Aztán a salakpálya, a nézőtér, a stadion, a világ, minden. Mindig a végtelenbe lyukadunk ki…
Kicsit elkalandoztam, de szeretnék visszatérni a dolgok mulandóságára. Érdekes, hogy minden elmúlik. Érdekes, hogy minden visszatér oda, ahonnan jött. Megszületik, tündököl, majd szép lassan elsorvad. Egy gyönyörű, kozmikus tánc részesei vagyunk mindannyian. Nézd csak meg magad! Van-e valamid? Birtokolsz-e valamit? Nézd meg törékeny és sérülékeny tested. Valaha csecsszopó volt, most fiatal vagy öreg, aztán elpusztul. Te tényleg csak a tested lennél? Amit igazából nem is tudsz kontrollálni? Sőt, nem is te működteted, hiszen akkor is működik, amikor alszol, tehát amikor öntudatlan vagy.  Változik a tested, viharos sebességgel vagy éppen komótosan halad a végzete felé. Felzabálja az idő, a halál les reá, és te semmit sem tehetsz. Semmit sem tehetsz a mulandóság ellen. A változás törvénye kíméletlenül hat mindenkire, aki itt él és mozog. És arra is, aki-ami mozdulatlan. Furcsa, nem? És mivel a legtöbb ember a testével azonosítja magát, hiszen ezt nevelték belé, óhatatlanul féli a halált, és próbálja elkerülni a pusztulást, vagy legalább is igyekszik lassítani. A test sérülékenysége miatt az élet totálisan bizonytalanná vált, hiszen bármelyik pillanatban lecsaphat a halál. Bármelyik pillanatban elporladhat minden a fejünk felől, a talpunk alól, semmi sem biztos. Védjük, féljük testünk, mert önmagunkkal azonosítjuk. Reszketünk a jövőtől, mert kiszámíthatatlan, vágyjuk a múltat, mert azt már ismerjük, ott már nem sérülhetünk meg. De a jövő éles késekkel közelít felénk. Legalábbis ezt hisszük.
Legyél itt! Most élj! Hiszen nincs semmi más, ami biztosabb volna ennél a pillanatnál! Ezt nem is kell megismerni, mert már itt van! Nem bánt a jelen pillanat, hiszen itt van az élet, itt vagy TE. A jelen (te) nem halhat meg, mert sosem lesz belőle múlt, mert ő sosem volt jövő. Mindig itt van-vagy. Nincs mitől félni. Mitől félsz? Hm? De most komolyan, mitől félsz? Egyedül maradsz, elveszted otthonod, utcára kerülsz, megfagysz? De te nem a tested vagy, ezért megfagyni sem tudsz. Sőt meghalni sem. Azt is elárulom (ami egyáltalán nem titok egyébként), hogy halhatatlan sem vagy. Mert aki most olvassa (és írja) e sorokat (már ha olvassa egyáltalán valaki), 1 másodperc múlva már nem lesz, mert megváltozik. Ugyanolyan hulla lesz belőle, mint a testedből majdan vagy egykor. Nincs állandóság. Csak állandó változás. Légy halandó, vagyis hajlandó a változásra. És akkor valóban halhatatlan leszel.

Zuiro
2010-04-07