Jó ideje nem írtam már hosszabb bejegyzést, de most végre úgy érzem, hogy ki tudom írni magamból, ami bennem van.
     Nos, hol is hagytam abba legutóbb? Tehát túl voltam életem első földcsuszamlásszerű anyagi csődjén, amit egy totális összeomlás követett. Az a klasszikus padlót fogás volt, ami mindannyiunk életében előfordul egyszer-kétszer. De tudod mit? Nem bánom, hogy így alakult. Többen mondták már, hogy minél tudatosabb valaki, annál nagyobb problémák – és örömök – érik. Emlékszel még arra, amikor a vad tenger hullámaihoz hasonlítottam a gondolatok és érzelmek hullámait? Amikor azt ecseteltem, hogy szilárdan kell állnod a tengerfenéken, hogy ne tudjanak elsodorni a hullámcsapások? Az élet is hasonlóan áramlik szerintem. Állsz önmagad közepén, hullámokat gerjesztesz a létezéseddel, amik óhatatlanul visszaverődnek a partról és újra elérnek Téged. Vajon bírod-e? Állod-e a viharos szelet és a tűző napsütést? Bírnod kell, ha már belevágtál.
     Tehát a csőd után hosszú hónapokig nyalogattam a sebeimet és elkezdtem újra felépíteni az életemet. Sötét, dermesztő hónapok következtek anyagi világomban. Pénzügyi atomcsapásom hamufelhője eltakarta a bőség napsugarait, s fagyos nélkülözés jutott osztályrészemül. Bizony néha előfordult, hogy nem volt pénzem élelemre, de a tudatosság adta stabilitás nem engedte, hogy összeomoljak. Persze, voltak hullámvölgyek, amikor kilátástalannak és reménytelennek láttam helyzetemet. Végül hosszú hónapok munkája által sikerült a romokat eltakarítani és újra a gyarapodás útjára léptem. Idén márciusra sikerült kihevernem ezt a csapást. Elfogytak az angliai tartozásaim, mindenkinek megtartottam a szavam, hogy kifizetem, ami jár. Ez rendkívül felszabadító s mámorító érzés volt. Persze, lehetett volna másképpen is rendezni a dolgokat, de erre voltam képes.
     Aztán arra ébredtem egy szép napon nemrég, hogy mennyire más lett minden, mennyire megváltoztak a dolgok. Vagyis én. Végül sikerült kiégetnem néhány korlátomat a tudatomból ezáltal, és újra bízni kezdtem. Azt kell mondjam, hogy ez az egész összeomlás nemhogy tönkretett volna, hanem egyenesen sokszorosára növelte az erőmet, és erősebbnek érzem magam, mint valaha. Mégis, ez hogy lehet? Úgy, hogy a csata hevében kell edzeni a kardot. A szív nem tud megnyílni ellenállás nélkül. Nem tudsz győzni ellenfél nélkül. Nem tudsz erősödni ellenállás nélkül. Nem lehetsz erősebb gyengeség nélkül. Hogyan ismerhetnéd meg a fényt az árnyék nélkül? Végig kell menni az ellenállás körein, hogy le tudd győzni, hogy meg tudj erősödni. Akadályok s korlátok nélkül nem tudod megismerni a képességeidet és önmagadat. Kell egy puffer zóna, kell egy ütközési pont, hogy fel tudd mérni erődet. Ha nem ütközöl bele a korlátaidba, akkor hogyan akarod feloldani őket? Az edzőteremben még soha senki nem lett világbajnok.

Ketrecharc

     Az élet, a világ a Te ketreced bizonyos szempontból. Elméd börtönéből csak akkor tudsz kiszabadulni, ha megismerted gyenge pontjait. Az egód a Te ketreced, légy hát ketrecharcos előbb… De vajon felismered-e, hogy a ketrec lényegtelen? Az ólad csak akkor viselkedik korlátként, ha belülről figyelsz kifelé. Ha kívülről látod a börtönödet, mondd miképpen tudna Téged korlátozni? Sehogy. Tudod mi a helyzet? A világ elhitette veled, hogy az ólad, az egód a probléma. Nem veszed észre, hogy kívülről ütlegeled a kerítést, a korlátaidat. Már réges-régen vége van a partinak, de Te még mindig ott táncolsz a parketten. Odakint pedig már világosodik… Még mindig menekülsz, pedig már nem üldöz senki. Sosem üldöztek egyébként, csak elég volt elhitetni veled. Elhintették benned a félelem magvait és Te menekülni kezdtél, és sosem néztél hátra, hogy megtudd, valóban üldöznek-e. De most eljött az ideje, hogy megfordulj.

Elfelejtett Középpont

     A világ születésedtől fogva megmondta Neked, hogy mi legyen életed középpontja. Persze, Te elhitted, hiszen nem tehettél mást a túlélésed érdekében. Muszáj volt bízni a szüleidben, a tanáraidban, a világodban, különben elpusztulsz. Meg hát nem is volt más választásod, tudatosságod még nem fejlődött ki a kezdetekkor.
     Teremtő figyelmed részecskéi elképesztő sebességgel körülzsongták a világ által adott középpontokat, s mint a moha, benőtték. Jogosan hitted, hogy most már tudod merre van észak, és elindultál az ismeretlenbe. Rád parancsoltak, hogy birtokolj. Termékeny s ártatlan létezésedet a Birtoklás fekete lyukába hajították és beszippantott a sűrű tudatlanság. Így hát Te is elkezdtél gyűjtögetni, vadászni… Égig érő tüzek lobbantak erőtől duzzadó szíved éjszakájában, amikor sikerült elejtened egy-egy „birtok-vadat”. Örömödben néha üvölteni tudtál volna: „megvagy, te átkozott!”. Boldogan tuszkoltad be elméd barlangjába szerzeményeidet, majd látványos jeleket pingáltál a szívedet körülvevő falakra. „Megvan az új állás, megvan a párom, megvan a pénzem, megvan az új házam…” stb. De a tűz körüli táncot másnap hideg, dermesztő hajnal váltotta fel. Nem értetted miért lett vége boldogságodnak. Léket kapott boldogságod csónakja. Valahogy a birtoklás láza egyre kevesebb örömöt s egyre több bánatot adott egy idő után. Kezdett derengeni, hogy talán a létezés nem egyenlő a birtoklással. Talán a világ adta középpontok mégsem védenek meg a magánytól, a bizonytalanságtól, a félelemtől, a haláltól. Ősi düh ébredt benned, ha szerencséd volt. Sokan még mindig ott gubbasztanak elméjük, egójuk barlangjában, abban bízva, hogy a jó idők visszatérnek, csak új területeket, vadászmezőket kell(ene) felkutatni. Mondanom sem kell, hogy soha nem voltak jó idők, és pláne nem fognak visszatérni sem.

Régi-új Középpont

     Hál’ Istennek egyre többen jönnek rá, hogy valami nem stimmel! Egyre többen ismerik fel, hogy valami nincs rendben a fókusz irányával. Eddig azt tanították, hogy a világod kell megváltoztatnod, hogy boldog légy, s csak aztán tenmagadat. Azt mondták, hogy kívülről befelé kell haladnod a boldogság felé. Aztán sokaknak leesett a tantusz, hogy talán jobb lenne, ha bentről kifelé kezdenének haladni. Ha előbb önmagukkal foglalkoznának, s csak aztán a világ dolgaival. Új középpontra volt szükség, amit szerencsére nem is kell keresni, hiszen már ősidők óta létezik. A VANSÁG, a VAGYOK a régi-új középpont, mely oly szilárd, oly végletesen stabil, hogy ahhoz képest a világ legszilárdabbnak hitt építménye is csak lágy fuvallat. E végtelen piramis csúcsán helyezkedik el a Te létezésed, mélysége pedig határtalan. Csakis rajtad múlik mit kezdesz e hatalmas erővel, e mérhetetlen jelenléttel, mely természetesen rendelkezésedre áll. Mindig is rendelkezésedre állt, csak másfelé irányították a fókusz(pont)odat. Mert a kulcsszó ez: boldogságod nem a világtól függ, hanem Figyelmed fókuszától. Nincs semmiféle misztérium vagy leküzdhetetlen akadály Boldogságod irányában, egyszerűen csak meg kell tanulnod tudatosan irányítani a Figyelmed irányát s erejét.
     Talán észrevettél némi ellentmondást az eddig leírt szövegben. Azt írom, hogy belülről kifelé kell haladnod a szabadság felé, és mégis azt bizonygatom nagy bőszen, hogy elméd börtönét kívülről figyeled, ütlegeled (ha nem vagy tudatos). Világod milyensége aktuális hitedet tükrözi, tehát logikus, hogy ha megváltozik a hited, megváltozik a világ is. (Elméletileg.) Ezt nevezem belülről kifelé való haladásnak. De ha előbb a világodat akarod megváltoztatni, az olyan, mintha a tükörképedtől várnád a csodát. Ezt hívom a ketrec kívülről történő ütlegelésének. Remélem valamennyire azért érthető. Erősen szimbolikus képeket próbálok használni, ami nem biztos, hogy első olvasásra érthető vagy logikus, de tudom, hogy érted miről beszélek. 

A szétforgácsolt Figyelem

     Ha figyelmesen (…) szemügyre veszed Figyelmedet, könnyen észreveheted, hogy bizony nem biztos, hogy egységes. Mit értek ez alatt? Apró figyelem-szemcsékre bomlott a figyelmed hatalmas sugara, folyama. Életerőd szétforgácsolódott. Apró, kicsiny vagy éppen robusztus, hatalmas gondolatok s érzelmek csapdájába záródott a figyelmed. Egyetlen teremtő erőd számtalan részecskére szakadt és elvesztetted tudatos erődet, hatalmadat. Ott vagy középen Te, de sajnos gyönge vagy, mert teljesen szétszóródtál. Ahogy egyre több s több korlátozó gondolatot és érzelmet oldasz fel, a középpontod egyre nagyobb és erősebb lesz. Kis „higanycseppek” szabadulnak fel, melyek keresik egymás társaságát és újra összeolvadnak Benned. Ahogy ritkulnak a kisebb-nagyobb ketrecek, csapdák, úgy támad fel Figyelmed teremtő ereje. A régi-új középpontod egyre-másra növekszik. A tudatosság azért kell, hogy felfedezd ezeket a kicsiny, elzárt figyelem-szemcséket és feloldd az azokat körülölelő falakat. Hogyan? Az egyre növekvő tudatos figyelmed segítségével tulajdonképpen átmosod, átlényegíted ezeket a falakat, és belőlük szabadulnak ki parányi figyelemfoszlányaid lehetetlen helyzetükből. Megéled, átéled az érzelmeidet s gondolataidat, bármi legyen is az. Befogadod a falaidat, melyek egyszerűen feloldódnak, felmorzsolódnak jelenléted fortyogó üstjében. Mintha tudatos méhteleped lenne, ahol a hulladékvasakat bedobálod a forró kemencébe, hogy azokat megolvasztva új formákat (teremtést) hozhass létre.
     Hatalmas mennyiségű hulladékvasat kell összeszedned, melyek legtöbbje rozsdás és mélyen a föld alatt rejtezik (tudatalatti). Bizony, neki kell fogni kiásni őket. Hogyan? Az elme szilárd kőzetei nem engedik a bányászatot, tehát robbantásra (ébredésre) van szükség. Át kell mozgatni a földet, meg kell remegtetni a sziklákat. A jelenlét dinamitját kell begyújtanod, hogy a figyelem-rögök felszínre kerüljenek. Hatalmas, sokszor fájdalmas robbantásokra van szükség (régi sérelmek, korlátozó érzelmek, gondolatok feloldása). Megengedni, átlényegíteni, feloldani, fellélegezni. Hagyd, hogy felszínre kerüljenek az eltemetett, elnyomott sújtólégek, gázok. Dobáld be grandiózus, új olvasztótégelyedbe a régi, rozsdás fémeket, hogy új életet tudj magadnak teremteni. Hogy milyen új öntőformákat teremtesz képzeleted segítségével, az csakis rajtad múlik. Újonnan felszabadult teremtő erődet beleöntheted régi, gyermekkori mintáidba is, de akkor nem változik semmi. Unalmas és sivár marad az életed. Tudatosságod mértékén múlik, hogy mennyi „folyékony acélt” tudsz irányítani öntőformáidba.

A boldogtalanság csónakja

   Ideje visszatérni a hétköznapi nyelvezetre, életre. Tehát jómagam is ezekkel a dolgokkal foglalatoskodtam az elmúlt közel másfél évben, mióta legutóbb írtam „rendes” posztot a blogra. Próbáltam összegyűjteni a szétforgácsolódott teremtő erőmet, a romok alól kibányászni a figyelmemet. Nagyjából sikerült és új keletű tudatosságom csillogó szigonyként hasított bele boldogtalanságom (egóm) csónakjába, melybe menthetetlenül szivárog jelenlétem fénye. Hát ez van. Dolgok jönnek-mennek, a formák összeállnak, majd felbomlanak. Lüktetés, lélegzés, szívdobogás. Csak a halottak nem lélegeznek, akik nem próbálnak már semmit sem elérni.
     Engedd, hogy boldogságod illata új formákba szilárduljon. Lásd meg, hogy ketreced kerítését kívülről figyeled, és kívülről akarsz betörni a börtönbe. Persze az egész világ ennek az ellenkezőjéről akar meggyőzni, de ne hagyd magad. Ahogy figyelmed „higanycseppjei” újra visszagördülnek s egyesülnek végtelenül szilárd középpontodban, úgy növekszik meg ismét Teremtő Erőd s élheted meg a soha el nem veszített Boldogságodat.
     Bízom benne, hogy találsz egy-két aranyrögöt ebben a halomban, amit idehordtam Neked, és remélem nem untattalak nagyon. Köszönöm, hogy (ismét) megtiszteltél Figyelmeddel. Hamarosan újra találkozunk…

Ölellek,
Zuiro
2015. április 10.