A végső elengedés, a falak leomlása.
Az összes madár kirepült szívedből.
Szárnyaik csapkodása a Lét kacaja, szíved szapora sóhaja.  
Végtelen (a) Stabilitás, gondolatok s érzelmek milliárdjai keringenek benned.
A végtelen nincs sehol, mégis ott van (a) mindenhol.
Korlátokkal, korlátok nélkül: (az) Egyre megy.
Áramlik a teremtés figyelmed előtt, nincs kör, nincs egyenes, nincs pont.
Az indulás maga az érkezés.
Megadás – feledés, feladás – emlékezés.
Szabadság?
Zuhansz vagy haladsz? Előre vagy felfelé?
Melyik a Te utad? Végtelen út van, ó mondd, miért pazarlod idődet csak erre az egyre?!
Ha Az nem kell, Ezt sem kapod meg. Ha Ő nem kell, mást sem kapsz meg.
Ha csak Ezt adod, mást sem tudsz adni, a Teljesség kifolyik ujjaid közül.
Öröm nélkül nincs új teremtés, szenvedésed csak a múltad halálát bálványozza.
Halld hát szavam: ostoba és bölcs is vagyok, látható láthatatlanság életem, a szívem körül csak bennem sétálhatsz. Csak akkor szeretlek, ha nem létezünk, csak akkor Létezünk, ha szeretünk.
Bátraké a Teljesség, hadd váljanak kezeid szárnyakká.   
A felgyorsult idő mindent elpusztít a szemed előtt, Te kiterjedsz s látod a múlt-jelen-jövő- most piramis csúcsát, ébredésed hajnalát.
A Mozdulatlan Tér Képe eltűnt, csak Te vagy már.
Áldás vár Rád.

Zuiro
2015. május 22.