Aki régen rendszeres olvasója volt ennek a blognak, és még néha-néha betéved ide, bizonyára észrevette, hogy már nem nagyon születnek bejegyzések. A legutóbbi írás is közel 7 hónapja született, és az is „világi” témákról szólt, nélkülözve a spirituális elemeket (szerencsére...:)). Azt vettem egyébként észre, hogy egy-egy írást inkább az egóm ír (mint a legutóbbit), a többit pedig a tudatom. Persze a nyelv nagyon sokat torzít a valóságon, mert hát nekem nincs tudatom, hiszen magam vagyok az. Valójában nincs olyan, hogy van valamim vagy valakim, nincs kettősség, nincs dualitás. Ego sincs igazából, csak egoista tudatállapot, sőt tulajdonképpen tudat sincs. De erre még visszatérek. Amúgy teljesen váratlanul kezdtem el írni, véletlenül tévedtem a blogomra, mint oly sokan…:) Meg hiányzott is az élmény, hogy alkossak valamit, bár úgy lehet senki sem fogja elolvasni. Na mindegy.
     Az elmúlt fél évben nagyot fordult velem a világ, vagy csak én fordítottam nagyot a világon. Tartalmas és mély hónapokon vagyok túl. Tavasszal voltam Nomád táborban Chrisnél, nyáron pedig ismét voltam Kiteljesedés táborban. Úgy vélem, hogy ezek a kurzusok sok mindent elindítottak bennem - vagy általam. Ezeket a változásokat szeretném papírra vetni, remélem sikerül valahogy. Nem könnyű mostanában (1-2 éve) írnom. Valamiért elapadt bennem a vágy, hogy rendszeresen megosszam a felismeréseimet a spirituális utamról. Talán már nincsenek is felismeréseim, csak a puszta létezés maradt, amit amúgy sem lehet szavakba önteni. Ez a blog én vagyok, velem együtt változik, belőlem született, bennem fog elhalni, bár remélem tovább fog élni Benned, ha már nem leszek itt.
     Amit mostanában élek… hát merőben más, mint azelőtt. Tulajdonképpen alig-alig merül fel valami gondolat az elmémben, bár szerintem már elmém sincs… De azt azért hozzá kell tennem, hogy néha előfordul, hogy annyira felpörög az elmém, hogy elragad és elmerülök a szakadatlan gondolatáradatban. Ilyenkor meglepetten tapasztalom, hogy az elmét leállítani nem lehet akarattal, de igazából elindítani sem. Nem sok közöm van hozzá. Semmi. Gondolatok, érzelmek, érzetek jönnek-mennek, akaratom ellenére. Mint roppant víztömeg mélyén a szelíd áramlatok, melyek felkavarják a tengerfenék finom homokdűnéit… olyan ez a belső világ is. Olykor pedig felszíni hullámok tombolnak a viharban.
     Teret adok a világnak, teret adok a világomnak, mely lehet bármilyen. Bennem él. Nyugodt, csendes és rezdületlen tér vagyok, Isten tágassága.
     Sok minden egyszerűen eltűnt, vagyis átalakult bennem, és csak sejtéseim vannak, hogy mivé. Tiszta tudatossággá vagy mozgássá? Teremtő erővé. Mi a teremtő erő? Mit jelent ez a mára már agyoncsépelt kifejezés? És miért nem tudjuk olyan gyakran tisztán megélni? Mert elhomályosítják a gondolatok és az érzelmek, a képzelgés, az elrévedés, a jövő, a múlt stb. S nem elég – vagy túl – erős a figyelem. Pedig mindannyian vágyunk arra, hogy tisztán tudjunk teremteni, hogy azzá válhassunk, akik vagy amik lenni szeretnénk. De mivé akarunk válni? A birtokunkká? A javainkká? Mit akarunk elérni ebben az életben? Nem lehet tudni. Minden megfogalmazás sántít, a korlátok közé szorított világ rabjaivá válhatunk. Az életet szavakra és fogalmakra bontjuk, utána pedig meg akarjuk szerezni. Gondolatokká és érzésekké hasítjuk-aprítjuk teljességünket, majd újra magunkba akarjuk olvasztani. Problémákat gyártunk, hogy megoldhassuk őket, hogy érezzük: van miért élnünk… de közben kővé dermed a szívünk s elfelejtünk örülni annak, ami már megvan. Utána Istent vagy a mestereket hibáztatjuk, amiért nem lettünk boldogok. És nem vesszük észre, hogy a sok kurzustól s könyvtől csak kivénhedt ezo-turisták leszünk, akik eljárnak a mester tudatosságának fényébe napozni… majd hazamennek az ego nyomorába rettegni. Élet ez? Nem!
     Ha csak leülsz, elcsendes-ülsz, meghallhatod valódi szívverésedet, légzésed ártatlanságát. Lényed ott lüktet mindenütt. Ahelyett, hogy hozzá akarnál adni még egy plusz dolgot az egódhoz, hagyd, hogy leszáradjon rólad minden illúzió. Le fog. Figyelmed éltető sugara nélkül nem tudnak negatív s zavaró érzéseid életben maradni. Átalakulnak, és el tudod engedni végre magad. Valamelyik nap teljesen sikerült elengednem mindent egy pillanatra, még az elengedőt is. Még a létezés vágyát is elengedtem. Nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattam volna. Megindító pillanat volt. Félünk elengedni dolgokat, de azt már nem kérdezzük meg magunktól, hogy ugyan a ragaszkodás miként vihetne közelebb Istenhez?! Bármit is szeretnék megtartani, akadállyá válik a teremtő erő tiszta megélésében. A teremtő erő mi vagyunk, de a teremtés is. A teremtő és a teremtés nem kettő dolog. Ahogy élsz, ahogy áramlasz, olyanná lesz a teremtésed is. Nem véletlenül, hisz Te vagy maga a Teremtés. Megint felbukkan a nyelv korlátoltsága és az illúzió, hogy birtoklunk valamit. Nem birtokolhatod azt, ami sosem volt – és lesz a tiéd. Ami vagy. 
     Minden zavaró tényezőt el lehet engedni, ami a tiszta teremtésed útjában áll. Amikor leülök úgymond meditálni, semmit sem csinálok igazából, csak tudatában vagyok a létezésnek. Igazából napközben is ezt csinálom, amikor a világban tevékenykedek. Hagyom, hogy bármi, aminek fel kell jönnie, feljöjjön. Bármennyire is negatív vagy pozitív. Minden érzést, minden gondolatot csak hagyok, hagy lebegjen. Bármi, aminek horgonya beleakadt a teremtő erőmbe, idővel lazulni kezd. Nem piszkálom, nem avatkozok bele, továbbra is a létezés(em)re fókuszálok. Rendületlenül. Nem engedem, hogy bármi is elcsábítson. Idővel függetlenedik ez a hívatlan zsibvásár, és nem marad más, csak az alvó piac csendessége. A tér. Éber maradok. Boldog. Balzsamos és gyógyító energia járja át testem. Begyógyítja a lélek sebeit, a múlt fájdalmait, elűzi a rettegést a jövőtől. Megadom magam. Ha fájnia kell, hadd fájjon. Ha öröm jön, hadd jöjjön. Ha némaság van, azt is meghallgatom. Ha félelem van, hát azt is hagyom csak úgy lenni. Éber(ség) vagyok.
     Majd ebben a tér-ségben felbukkan valami vágy. Mivel sok mindent sikerült már elengedni, teljes lényemből tudok fókuszálni az adott dologra. Ekkor intenzív energia áramlik abba az irányba, és mint a nagyító lencséje a napfényt, úgy fókuszálom teremtő erőmet a vágy mihamarabbi megszületésére. Mert hát a teremtés mi más lenne, mint születés. A folyamatos folyamat folyamata. Egyre s egyre csak növekszik a teremtményem, majd megszületik és (a) világra jön. Szárba szökken, kicsírázik. Ekkor jön a következő fázis. Továbbra is törődnöm kell a teremtésemmel, különben elsorvad. Idővel megerősödik és erőre kap, majd önálló életre kel. Ekkor újra visszavonulhatsz békéd csendjébe, s lehet folytatni az elengedést. Később, ha az áramlat új vágyat sodor eléd, dönthetsz, hogy megszülöd-e vagy sem. Minden rajtad múlik.
     Mostanában döbbenten figyelem, hogy milyen értékesek is az emberek valójában és ez a bolygó… Felbecsülhetetlenül értékesek vagyunk mindannyian. Még a legparányibb homokszem is egyenrangú velünk. Ahogy járok-kelek az utcákon, vissza kell fognom magam, hogy ne legyen túl feltűnő a csodálatom. Persze néha az egóm sötét bugyrából szemlélem a világot, ilyenkor minden csúnya és rideg, de hála az égnek élem a másik pólust is. Nem mondom, hogy ez jó az meg rossz, mert akkor már megint csak a dualitás csapdájában vagyok. Egyszerűen csak ez is van meg az is.
     De ott van egy másik nézőpont is: mily jelentéktelenek vagyunk, mily parányiak, és tulajdonképpen ez teszi jelentőssé a létünket. Mert máshogy is lehetne. Mert az is lehetne, hogy meg sem születünk, hogy nem is létezünk… Lehetne, de nem így van. A végtelen teremtés egy-egy napkitörése vagyunk, és mi is végtelen irányba ágazhatunk szét. Nincsenek korlátok.
     Emeljük fel a fejünket s pillantsunk fel az égre néha napján. A mindennapi gondok között is át- meg átragyoghat teremtő erőd fénye. Senki sem kényszerít semmire. Nem muszáj boldognak lenned, ha nem akarsz (de azért jó lenne...). A boldogtalanság sem kötelező. Ha még én sem ítéllek el, akkor Isten vajon miért tenné? Azzal, hogy létezel, már mindent megadtál a világnak, a többi csak bónusz. Engedd el a bűntudat rabláncát s zuhanj Isten hatalmas tenyerébe.
     A végére pedig egy történet Osho: Bátorság című könyvéből. Szerintem nagyon tanulságos és pont ide illik. Most búcsúzom egy időre, boldog vagyok, hogy idáig eljutottál az olvasásban.

 „Egy férfi éjszakai sétája közben megcsúszott egy sziklán. Tudta, hogy alatta egy nagyon-nagyon mély szakadék húzódik, és attól tartva, hogy több száz métert zuhanhat lefelé, megkapaszkodott egy ágban, amely a szikla fölé nyúlt. Éjszaka volt, nem látott mást, csak a feneketlen szakadékot. Kiabálni kezdett; a kiáltása visszhangzott, de senki sem hallotta meg. Elképzelheted, micsoda szenvedést állt ki egész éjszaka. Minden pillanatban ott várta a halál, a keze elgémberedett, alig tudta tartani az ágat... Aztán feljött a Nap, a férfi letekintett, és elnevette magát: nem is volt alatta szakadék. Tíz centivel alatta állt egy sziklapárkány. Pihenhetett volna egész éjszaka, kialhatta volna magát - a párkány elég nagy volt hozzá -, de az egész éjszaka rémálom volt. A saját tapasztalatom alapján elmondhatom neked: a félelem nem mélyebb tíz centiméternél. Már csak rajtad múlik, hogy az ágon akarsz-e csimpaszkodni, és az egész életedet rémálommá változtatod, vagy szeretnéd inkább elengedni az ágat, hogy a saját lábadra állj.
Nincs mitől félned.”

Köszönöm megtisztelő Figyelmed! Ha tetszett az írás, oszd meg, kérlek.

Ölellek,

 Zuiro

2015-12-14