2015. máj 25.

Öt éve Angliában

írta: Zuiro
Öt éve Angliában

     Öt évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon indult el a buszom a Népligetből Londonba (azaz onnan tovább Colchesterbe), hogy új életet kezdjek. Furcsa egy ilyen írásnak neki fogni, annál is inkább, mert legutóbb 4 évvel ezelőtt írtam ilyen számvetést. De most eljött a pillanat egy újabb beszámolóra.
     Kicsit bajban vagyok, hogy hol is kezdjem… Nagyon sok minden történt ebben az 5 évben, és bizony néha már meg kell erőltetnem az emlékezetemet, hogy felidézzek egy-egy részletet. Nehéz egy ilyen számvetés, hiszen elsősorban magamba kell tekinteni és meglátni a változásokat. Talán az lesz a legjobb kezdésnek, hogy felidézem röviden az előzményeket és akkori önmagam, aki úgy döntött 5 évvel ezelőtt, hogy szerencsét próbál Nagy-Britanniában.
     A gondolat, hogy kijövök, egyáltalán nem volt újdonság akkoriban (2010-ben), hiszen apai nagyapám 56-os menekültként már itt élt, és már régóta ki akartam jönni hozzá. Sajnos ő meghalt 2002-ben, így jó pár évre jegeltem a kérdést. Közben elkezdtem az egyetemet, amit 2008-ban sikerült befejezni. Még ebben az évben írtam egy akkor még itt élő haveromnak, hogy segítsen kijutni, de végül inkább Spanyolba mentem nyaralni és utána hazamentem. Az utána következő 2 évben nem találtam kedvemre való munkát, ám ezúttal még erősebben lángolt fel a kérdés, hogy most már aztán tényleg ki kéne jönni. Ismét írtam a haveromnak, hogy "na, öreg, most már készen állok a kijövetelre, segíts, ha tudsz". Segített, kijöttem, a többi pedig már történelem, ahogy mondani szokták…:)
     Gyorsan szeretném leszögezni, hogy igazából nem menekültként érkeztem ide, és nem is azért, hogy szakmai sikereket érjek el, hanem tényleg kalandvágyból (…) és azért, hogy hülyére keressem magam. Mert bármilyen szépek is az imák a Jóistenhez, bármilyen szépen süt is a Nap az égen, és hiába, hogy az a mocskos pénz nem boldogít, akkor is jobb az élet, ha tele a buksza és a has. Sosem értettem azokat, akik nagy bőszen azt hangoztatják, hogy márpedig őket nem érdekli a pénz, ők nem akarnak gazdagok lenni stb. stb., mert ők lélekben már nagyon gazdagok bla-bla-bla. Bullshit, hogy ilyen külföldiül fogalmazzak. Nem ítélkezem, mindenkinek szíve-joga úgy élni, ahogy akar, de hogyan lehet véleményt mondani egy olyan dologról, amiről nincs még tapasztalatuk? Akkor miért járnak dolgozni ezek az egyének, ha őket nem érdekli a pénz? Ha nem érdekel a pénz, akkor az élet sem érdekel, ember. Jaj, hány ilyen szenttel találkoztam már itt is… Manapság szinte minden pénzbe kerül, még akkor is, ha hajléktalan vagy hippi vagy az erdő szélén. Pénz kell mindenhez, hogy életben maradjunk, jelenleg ilyen a rendszer, ez van. Persze, ha nem tetszik, el lehet vonulni a világból, ha akkora szentek vagyunk, de a többség nem Buddha, hogy lemondjon a vagyonáról és elmenjen vándorolni... A nagy pénzellenesek szinte sosem voltak (és lesznek) gazdagok, mert hát a lélek nagyságához nem passzolnak ilyen földi hívságok… Tisztes szegénység? Ugyan már, baszki… Természetesen vannak olyanok, akiket valóban nem érdekel a pénz, de érdekes módon őket sosem hallottam még szónokolni a lélek gazdagságáról meg a csúnya, gonosz gazdagokról… Mindegy is, eltértem a témától.
   Tehát, igenis azért jöttem ki, hogy meggazdagodjak, vagy legalábbis jómódban élhessek. Úgy gondolom, hogy a bőség utáni vágy teljesen természetes, az emberi méltósághoz hozzátartozik a jólét. Sőt, úgy vélem, hogy a mohósággal sincs semmi gond. Még mindig jobb megélni a vágyainkat (még akkor is, ha később kiderül, hogy hamisnak bizonyultak), mint otthon bámulni a négy falat (vagy az erőben a fákat) és azon keseregni, hogy „de jó lenne gazdagnak lenni”. Érdekes, szinte mindig a szegény, sikertelen emberek szajkózzák, hogy a pénz nem boldogít, ezzel adva önigazolást maguknak, amiért nem mernek tenni semmit az álmaikért. Ez legyen az ő gondjuk, nekem aztán teljesen mindegy, hogy ki mit kezd az életével. Ezeket is csak azért írtam le, hogy őszintén kifejtsem a kijövetelem okát. Hál’ istennek nem vagyok szent (már nem:)), az őszinteség számomra teljesen természetes, nincs is mit takargatnom.
     Szóval, kijöttem és (újra) elkezdtem a nagybetűs Életet, „idegenországban”, közel a 30-hoz. Amikor otthon lébecoltam, dolgozgattam, tanulgattam, bulizgattam, röviden: „gattamoztam”, eszembe se nagyon jutott, hogy esetleg gondok lehetnek a hozzáállásommal. Tulajdonképpen nem vettem (vagy akartam) észrevenni, hogy baj van a realitásérzékemmel, fogalmam sincs, hogy mi az a pénz, és hogy mit jelent valamiért keményen megdolgozni, hiszen mindent „csak úgy” megkaptam otthon. Nem vettem észre, hogy személyiségemnek milyen árnyoldalai vannak, amik isten igazából itt, külföldön kezdtek először megmutatkozni teljes valójukban. Rémséges felismeréseim voltak kezdetben: „itt dolgozni kell!”, „csak magamra számíthatok!”, „meg kell tanulnom angolul!” stb. Otthon valahogy el tudtam menekülni önmagamtól meg a rendszer elől, de itt aztán már nem volt hova menekülni, ideje volt felnőni. A sok egyedüllét, a sok magányos óra, nap, mind-mind azt eredményezték, hogy szembenézzek a korlátaimmal végre, és hogy kialakítsak egy valóban harmonikus, kiegyensúlyozott életet magamnak. Ez részben sikerült is, de van még néhány feladat, amit okvetlen meg kell oldanom a teljes boldogság érdekében. Alapvetően derűsen és nyugodtan szemlélem az életet, a helyzetemet. Nem vagyok mindennel elégedett, de azon vagyok, hogy változtassak, még ha nehezemre esik is.
     Sokat köszönhetek ennek az országnak, de Magyarországnak is. Érdekes módon, sosem volt bennem harag vagy gyűlölet a hazám iránt, mert (nagy nehezen) felismertem, hogy ha jobb életet akarok magamnak, akkor magammal kell kezdenem a változást. Sajnos – vagy szerencsére – borzasztó makacs, konok és öntörvényű ember tudok lenni néha, és bizony olykor sokáig tart mire végre eljutok odáig, hogy változtassak a hozzáállásomon. Ez az ország kikényszerítette belőlem a változást, ha nem akartam éhen dögleni… :) Nagy keservesen kezdtem neki a munkának is, pedig már otthon is sokat dolgoztam, de valahogy az más volt akkoriban. Húzódzkodó úrilyányként, már-már fanyalogva fogtam meg első munkahelyemen a metszőollót, mivel egy rózsafarmon kezdtem a karrieremet. Metszegettem a rohadt rózsákat, volt kis szalmakalapom, levettem a pólómat is napozás ügyileg, hallgattam a kis zenéimet közben, és mellette el kellett viselnem a lengyelek ordibálását is. Először azt hittem egyébként a lengyelekről, hogy nem is igazi emberek, mert valahogy mindig Lolka és Bolka kalandjai jutottak eszembe róluk. Néha még a nagy kulcsot is kerestem a hátuk közepén, teljesen szürreális élményeim voltak velük kapcsolatban…:) Idővel persze ráébredtem, hogy nincs kulcs a hátukban, maximum káposzta a fejükben… Szerencsére a lengyel lánykák is gyönyörűek, így sikerült hamar túltennem magam a kulcsos traumán, és rövidesen őket is húsvér emberként láttam és szerettem.
     Most kicsit csapongani fogok, ahogy jönnek fel a régi emlékek. Tehát beköltöztem életem első angliai szobácskájába, ahol volt egy litván, egy szír-líbiai, egy olasz, meg egy lengyel gyerek. Gyorsan jöttek-mentek amúgy az emberek, egy idő után jómagam lettem a kapitány a házban, persze csak elméletben. Nem volt rossz társaság, a ház jó volt, a kert szép, de végül beköltözött egy lengyel pár, akik miatt elmenekültem onnan 1 év után. Magyarokhoz költöztem, többek között ahhoz a sráchoz is, aki segített kijönni. Neki egyébként életem végéig hálás leszek ezért, annak ellenére, hogy megromlott köztünk a viszony. Hát ez van. Akkoriban elég arrogáns voltam valamiért, és sokszor türelmetlen voltam másokkal szemben. Ma már egy fokkal bölcsebb vagyok talán. Ma már nem hoznék létre hasonló helyzeteket, mint akkor. Ma már inkább a megértésre törekednék. Sokszor csak utólag jövök rá sajnos, hogy másképpen is lehetett volna kezelni egy-két dolgot.
    A munka nemesíti a lelket. Ezt kivételesen nem a hippimozgalomban tanultam, hanem valóban átéltem, megtapasztaltam. Elmondhatatlanul sokat javított a könnyelmű kurafi hozzáállásomon a folyamatos munkába járás. Természetesen egy idő után utáltam a munkahelyemet, mint szart a négyzeten, ezért hamarosan (2 és fél év után) már a változáson törtem a fejem. Bizonyos idő után mindig változtatok, még akkor is, ha telerinyálom az éjszakát a kocsmából hazafelé jövet. Hm, érdekes, hogy 1-2 éve meglátogattam az első komolyabb munkahelyemet Pesten, amikor otthon jártam. Ezen a munkahelyen fiatal, 20 éves titánként dolgoztam 2000 és 2001-ben díszletépítő munkásként. Néhány arc még mindig ott van… Mivel ez egy színház volt, élnék a lehetőséggel, hogy tragikomédiának nevezzem a helyzetet. Hümmögtek, hogy jó lenne változtatni, de ezt mondták már 15 évvel ezelőtt is, könyörgöm! Megáll az eszem. Szóval, ha jobban belegondolok, én egy kibekúrt kolibri vagyok néhány emberhez képest, pedig én sem a fénysebességemről vagyok híres, bakkermann! Mindegy is, tudjuk már jól: a változás nehéz (de ennyire? :)).
     Tehát 2 és fél év után otthagytam a gyárat, ahol dolgoztam, és fogtam a megtakarított pénzemet és saját üzletet nyitottam. A munka által némi fegyelemre is szert tettem, ezért félre tudtam rakni 10,000 fontot, viszonylag rövid idő alatt. Tulajdonképpen 2 évembe fájt. Mondanom sem kell, hogy élére állítottam mindenegyes rohadt penny-t, majdhogynem spártai életet éltem. Sikerült beleesnem az első komolyabb csapdába: túl sokat raktam félre, és nem költöttem eleget az életre. Sokan és gyakran elkövetik ezt a „hibát”, hogy beleesnek abba a végletbe, hogy inkább nem élnek, csakhogy egyre több pénzük legyen. Jelentem, velem is ez történt. Nem mondom, azért jártam szórakozni, ruhát is vettem sokat, sőt a diákhitelemből is kihasítottam egy jókora részt. De mégis többet kellett volna magamra költeni, és kevesebbet takarékoskodni. Józan egyensúlyra lett volna szükség, mert a másik véglet, hogy mindent elköltünk, az is egy zsákutca, csak hosszabb és többet ígér… Természetesen mindkét út zsákutca. De tudod mit? Igazából nem bánom, hogy így történt, mert megtanultam fegyelmezetten bánni a pénzzel, és elérni a céljaimat. Legalábbis a rövidtávúakat.
  Sajnos az üzleti világba történt belépésem csúfos bukásba torkollott, aminek a következményeit még mindig nyögöm, de már nem sokáig. Nagyon sok mindent tanultam a vállalkozás által, abszolút megérte! A közeljövőben szeretnék ismét belevágni valamilyen vállalkozásba, mert elmondhatatlanul utálok alkalmazottként tengődni. Nem szeretem, hogy olyan emberek mondják meg, hogy mit csináljak, akiket egyáltalán nem tudok tisztelni. Ugyanis ahhoz valamit le kellene tenni az asztalra. Parancsolgatni a legkönnyebb, tipikus egoista borzadály, hogy ilyen leheletfinoman fejezzem ki önnönmagam. Nekem meg mindig is erős egóm volt, úgyhogy ez a módi nekem egyáltalán nem módi. Ezért törekszem továbbra is arra, hogy a saját lábamra álljak. Különben is borzasztó nehezemre esik komolyan vennem a főnökeimet és a munkámat, általában totális abszurdumként látom a rendszert és a társadalmunkat, de ez egy másik történet…:)
    Egy-két posztomban (lásd: Képzelt világunk aranya) már leírtam a sztorit, úgyhogy a részleteket most kihagynám, és inkább az érzésekre koncentrálnék. Tehát most Londonban vagyok, szeptemberben lesz 2 éve. Az állásomat továbbra sem szeretem. Egyáltalán, munkába járni sem szeretek már…:) Nem a munkával van bajom, hanem azzal, hogy semmi közöm hozzá. Rövidesen újra változás lesz, már nagyon érik megint. Eddig azért nem ugrálhattam nagyon, mert betemettek az adóssághegyek, de idén már egész jól állok ez ügyben. Még mindig sok tartozás van, de már kezelhető, és félre is tudok tenni valamennyit. Nem keresek rosszul (a vasútnál vagyok egyébként), de szeretnék már valami sokkal egyénibb, hozzám közelebb álló tevékenységet folytatni. Mondjuk gyógyítani, festeni, írni, tanítani… Talán át tudnám adni a tapasztalataimat másoknak, segíteni, egyengetni útjaikon…
    Sok mindent átéltem és megtanultam már hosszú-hosszú életem folyamán. Mire tanított meg az élet ebben az 5 évben itt Angliában? Háát… Talán némi alázatot azért sikerült belém verni. Igazából ezért is állhatott le a „nagy spirituális útmutatásom” a blogon, mert rájöttem, hogy az embereknek inkább megértésre, támaszra van szükségük, nem pedig okoskodásra. Nézz körül a világban! Mindenki meg akarja mondani Neked, hogy hogyan élj, mit érezz, mit gondolj, milyen legyél. Én nem akarom megmondani, mert nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. Vagy éppen nem, de az meg legyen az én bajom, nem? De.               
     Mit adott még nekem Anglia? Oktatást! Bort! Vízvezetéket! :) Ezt nem hagyhattam ki, bocs. Mindig mást. Mást adott Colchester, mást ad London. De inkább lehetőségeket. Új, érdekes (és néha számomra idegesítő) embereket, és persze ÖNISMERETET. Természetesen ez nem országfüggő, de nekem itt jött ki minden gané a tudatalattimból, amit fel kellett dolgoznom, különben beleőrültem volna. És még: komolyságot, fegyelmezettséget, érettséget (nem, nem érettségit, haha!) stb. Egy szó, mint száz: felnőtt életem alapjait.
  Ilyenkor szoktam megállni egy pillanatra, és elmerengeni, hogy nem lenne-e jobb már hazamenni Magyarországra? Sokszor eszembe jutott már, hiszen bármennyire is becsülöm ezt az országot, itt mindig idegen maradok, én pedig nem akarom idegenként leélni az életemet. Mint sokan tudjuk, jelenleg otthon nem könnyű az élet, sőt elég nagy kihívás a puszta túlélés is. Az a nagy büdös helyzet, hogy pillanatnyilag nem vágyom efféle kihívásokra. Nehéz lenne a jelenlegi fizetésem töredékéért munkába állni otthon. Nem mondom, hogy nincs esély találni Magyarországon jó állást, de mint fentebb mondottam volt, nem óhajtok állásban tovább tevékenykedni a közeljövőben. Vállalkozni meg… pff, hagyjuk inkább. Az elmúlt 5 évben nagyon sokat változott az ország, de sajnos úgy látom, hogy nem a jó irányba. Ilyen országba nem akarok visszamenni, hiába van honvágyam. Persze, hiányzik sok minden és sok mindenki, de még ez sem elég ahhoz, hogy hazaköltözzek, sajnos. Ezt hívják fordított kulturális sokknak… Öt év azért hosszú idő… nehezen szoknám meg újra az országot, azt hiszem. Nem tudom, ebben a kérdésben még nem alakult ki határozott elképzelésem. Esetleg pár hónap „próbaidőre” lehet, hogy hazamegyek jövőre, de nagyon-nagyon nem valószínű. Sőt, az is lehet, hogy már nem is fogok hazamenni többet, bármennyire is idegen vagyok itt. Meglátjuk.
     Azt hiszem, sikerült kiírni magamból mindent e jeles nap alkalmából. Azért remélem, hogy nem kell a 10 éves évfordulóról is beszámolnom… Összességében tehát erősen pozitív a mérleg az elmúlt 5 évről, sikeresen vettem néhány akadályt, szembenéztem egy-két korlátommal, és felnőttem végre (remélem).
Kívánj nekem sok szerencsét, én is azt teszem. Köszi, hogy elolvastad ezt a bejegyzést (is). Folytatás következik hamarosan…

Baráti üdv,

Zuiro
2015. május 24.            

Szólj hozzá

ötéveangliában