Születésnapom alkalmából (is) írtam egy verset, kérlek fogadd szeretettel. Tudom, már nagyon rég írtam "rendes" bejegyzést, de már nagyon érik a következő. Tudd, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a blogot, hisz kettőnkről, rólunk szól. Január óta nem írtam hosszabb lélegzetű bejegyzést. Nem tudom miért, talán mert olyan irányba változtam, ahol a szavak már nem tudják kifejezni azt, mi bennem van. Egyszer, az egyik posztomban (Ötödik éve - a Szerk.) már pedzegettem a dolgot, hogy hamarosan eljutok talán egy olyan állapotba, ahol már csak a Csend marad, csak a csend marad... Eltűnik a "nagy én", a hőzöngő kivagyiság, a tánctalan mulatság. 
Kérlek, vedd észre azt, aki vagy, ha még nem tetted meg. Felejtsd el a sok megmondó embert (engem is!), és vedd észre, hogy egyszerűen minden Tökéletes. A lényed, az élet(ed) esszenciája egyszerűen tökéletes! Maga a forma már lehet, hogy nem tetszik, de a lényeg, az' tartalom, mi megadatott, egyszerűen hibátlan, maga a tökély. Talán dühös lettél e szavak miatt, mert lehet, hogy éppen minden borús, minden fáj. Én nem tudom mit kell tenned, hogyan kell élned, de azt tudom, hogy minden, ami vagy, az eredendő Tökéletesség megnyilvánulása. AZ ÉLET.
;-) 

Szív nélkül ne fuss tovább

Ott… ott van?
az élet árnyai
rebbennek szívedben,
megfordulsz hát,
de semmit
sem lelsz,
mind elfutott,
csak bolond
elméd vár.

A Lét pillérein
táncolsz s haldokolsz,
azt hitted
nélküled nincs Élet,
de… már minden
jól van.

Jeleket vársz…
Istentől…
vagy akárkitől,
de lásd meg félelmeid:
Te vagy a Jel,
te szívbemarkoló
istentelen!

Mióta figyelsz?
mióta akarod…?
válaszd hát Őt,
az elhagyott időt,
a lélekemelőt,
a NemLétezŐt.

Parányi kísérője vagy
a végtelen húsnak,
középnek s végnek,
a rég elfeledett
Énnek.

Az utak, akár
az Egy határai,
úgy futnak léted
változásaiba,
Vágyad katarzisába.

Ne olvass,
ne írj tovább,
csak menj s Élj.

Zuiro
2014. november 1.