30... Harminc év a sitten:) Ilyenkor nagyszabású beszédeket szoktak mondani, de nekem most nem jut eszembe semmi emelkedett. Inkább afféle csodálkozás van bennem, hogy megértem ezt a dátumot. Ahogy éltem sokáig... mint egy őrült, bár egyesek szerint még mindig az vagyok, csak most takaréklángon égek.
Nem igazán emlékszem a múltamra, de ha megerőltetem magam, akkor felbukkan egy-egy kép. Homályos, ködszerű massza az egész, és mintha valahol a távolban lenne valamilyen koncert, a hangok tompán szállnak az éterben. Aztán olykor-olykor, mintha megdermedne minden, ami a múltamban volt/van, szétfeszíti az életet, ami-aki vagyok, s ami mindig is voltam. A jövő is valami nagyon lassan felemelkedő gőzre emlékeztet. És itt, ezen a ponton, a mostban, árok vagy éles hegycsúcs emelkedik vagy süllyed. Láss. Már nem tudnám megmondani biztosan, hogy mi történik bennem és "körülöttem". Néha úgy érzem, mintha belém zuhanna valami rettenetes ősi erő, valami végtelen vízesés. A munkahelyemen ilyenkor különösen éber vagyok, nyomban belekapaszkodok a gépbe, hogy el ne boruljak. Kissé megszédülök, aztán nagy nehezen stabilizálom magam. A testemben a félelem forrósága zubog alá. Aztán elmúlik. Ez van. Folytatom a munkát, mostmár 30 évesen. Aztán vége lesz a munkaidőnek is, és hazabiciklizek. Húsz perc az út, ezalatt szabályosan meg kell erőltetnem magam, hogy elhiggyem a szemem elé táruló "valóságot". Ha nem összpontosítanék, valószínűleg már régen elgázolt volna egy autó. Az egész egy álom. Egy vízió. Vagy inkább víziló...:o
A napok pörögnek tovább. Amikor leülök csendmedizni, legtöbbször borzasztóan elnehezedik minden, de egyben könnyűvé is válok. Már ha egyáltalán van ott valaki, de inkább érzem úgy, hogy nem én vagyok a testemben, hanem a testem van bennem. Ami ma lett 30 éves...:) Csak jelzem:) Nem kell ám ajándékokkal elhalmozni, neem. Vagy mégis?:)
Valamelyik reggel úgy keltem fel, hogy valami nagyon hiányzott. Úton a munkahelyem felé döbbentem rá, hogy egyszerűen nem emlékszem a múltamra, a jövőről meg halványlila segédfogalmam sincs. Csak jelenem "volt". Csak a vagyok jól ismert érzése volt bennem, vagy általam. Semmi sem volt - már megint. Gyakran döbbenek rá, hogy semmim sincs. Bezony. Minden portéka, amit életünk folyamán felhalmozunk, végül is annyira felesleges. Mert én csak Én lehetek, így, Egyben. Miért kell az a sok minden? Csak vagyok és kész, minek az a sok dísz? Olyan fárasztó fenntartani mindent. Ezer s egy szerep van a tarsolyomban, száz és száz unalomig ismert érzelem és gondolat stb. stb. Valahol elfárad az ember egy idő után. Megáll, nekidől egy szép fának, leskelődik, szuszog, legyezi magát, mer' meleg van, inna egy kis hűs vizet, leül, majd elálmosodik... Az álom olyan igéző! Olyan varázslatos ez a hülye élet. Olyan bolondos, olyan abszurd. Hát nem őrültség azt mondani, hogy 30 éves vagyok? Ki? A testem?
Álomszálak. Álomlábak. Álomgyár. Álompár. Álomszingli.
Pár éve megfogadtam, hogy ha nem világosodok meg 30 éves koromig, akkor kinyírom magam. Nos, mindkettő esemény elmaradt. Se méreg, se megvilágosodás. Rájöttem, hogy nem jöttem még rá semmire...:) Valaki mondta, hogy van ez a megvilágosodás és azóta mindenki azt kergeti (velem együtt), mert örök orgazmusban szeretnénk élni... Ez ugyanolyan, mint a guminő, csak misztikusabban hangzik:) Gumiszentek vagyunk. Gumiszent. Valahol jogos az igény, hogy jó lenne csak egyszer elélvezni, és az örökké tartson. Megaztán jó lenne, ha nem kellene többet dolgozni, mert a főnököm (nem az enyém:)) egy idióta, meg egyáltalán, meg akarok világosodni! "Mert akkor végre nem kell csinálnom semmit". GumiMenny. All rights reserved.
Csókoltatok mindenkit:)

Zuiro
2010-11-01