Mottó: „Mert az Út maga az Élet, 
s az Élet maga az Út…”

Bevezetés

Ez a napló 2003. július 7-én kezdett íródni, hogy befogadja az Ismeretlent s mindazt, ami történt velem az úton. Hű szolgám maradt mindvégig, lejegyeztem mindent, mit fontosnak vagy említésre méltónak éreztem. Nem akartam abba a hibába esni, mint két éve, amikor nem írtam le semmit, csak átsöpörtem Európán és lassan, de biztosan, elsüllyednek az emlékeim. Most figyelni és jegyzetelni akartam, óriási fényűzés lett volna idővel elfelejteni ezt az utat. Hiszen olyan csodálatos helyeken jártam, olyan sok minden történt, hogy tényleg csak a napló segítségével tudnám elmesélni bárkinek is. Próbáltam mindent leírni, a tapasztalataimat, az érzéseimet, a belső vívódásaimat, mindazokat a gondolatokat, amik velem együtt lélegeztek és hű társaim maradtak az út során. Örülök, hogy sikerült – nagyjából – leírni mindent, később biztosan nagy hasznát veszem. Majd, a következő úton…

Pécs, 2003. augusztus 13. 

Első fejezet

Első nap

„Indulás!”

   Könnyes búcsút véve Anyámtól és Apámtól, lebattyogtam a pásztói állomásra. Nehéz volt a szívem, ha arra gondoltam, hogy milyen hetek várnak anyámékra. Menni kell, nincs mese. Viszont az mese, hogy egyszer pontosan vánszorogjon be ez a tetves vonat az állomásra, hiszen 10 percet késett. Annak, aki „csak úgy” megy fel Pestre, az csak bosszankodik egy kicsit, de én dühöngtem. Aztán csak bekattogott a Keletibe ez a csoda és spuri a Délibe, ezer népet fellökve, engedjenek. A másik vonat 9. 40 –kor indult Hegyeshalomra, én 35-re értem oda. Kex már türelmetlen volt, de egy Sárkány sör segítségével nyugtatta magát. Másfél órát (!) száradtunk a vonaton, míg Halomba értünk. Ilyen pazar és gyors vonaton rég ültem. Hozzáteszem: a pásztói vonat 1 óra 45 perc alatt teszi meg Pásztó – Budapest távot… Ám kiderült, hogy rossz helyen ültünk a vonaton, mert „vonatos” pecsétet égettek az útlevelünkbe. Ilyenem még úgy sincs! Kávé, kartonkunyerálás, kajálás és pöcsölés után végre elindultunk az osztrák határ felé, ami inkább vasfüggönynek tetszett… A határőröknek nem igazán jöttünk be, nem engedtek át ott, ahol a kocsik átmennek. Elzavartak, forduljunk vissza, kerüljük meg, szálljunk be, stopoljunk innét, ez autópálya stb. stb., majdhogynem kitoloncoltak Magyarországból… Pusztult a világ. Aztán csak átröppentünk a sokat emlegetett „Öreg határon”, ahol csak egy magyar katona (vagy mi) tengette siralmas életét. Nem is nagyon cécózott velünk, kérdezte van-e útlevelünk, van – mondtuk és mehettünk. Kérdeztük nem gond-e, hogy elvileg mi most vonattal vagyunk a pecsét szerint. Nem gond. Közben jött egy sms a drága Ernőtől, hogy szerinte nincs igazság a Föld kerekén, ha nem Hegyeshalomnál állunk. Ott voltunk hát, szoptunk is eleget mire ehhez a jóindulatú katonához értünk. Megyünk tovább, aztán két osztrák szörny (vagyis határőr) kiugrik a bokorból és HALT-ot kiált. Na tessék, ezek lelőnek még a végén, mielőtt elkezdenénk stopolni. Passportot kértek s mosolyogtak, biztos azon, hogy rég láttak már két ilyen ökröt… Így tehát a hadsereggel is lerendeztük a dolgot és már csak egy Baszogatóság (vagyis hatóság) állt az utunkban: az Osztrák Öreg Határ. Passport, anyámkínja, mosoly: mehetünk. A közeli benzinkúthoz siettünk, azt mondta a Jóindulatú Katona, hogy elég forgalmas hely, lengessünk ott. Persze, hogy szép legyen az élet, ott is igazoltatott volna zwei határőr, de már leadták nekik a drótot CB-n, úgyhogy nem is kérték az útlevelet. Minden gut, tűnjünk az út szélére. Első megállapításom az volt, hogy nem itt fogunk megrohadni a benzingőzben. Úgy is lett. A kamionok csak néha jelentek meg, akkor is álmosan, ridegen és elutasítóan. Életemben nem láttam még ennyi román luxusautót, de hát ez van, pusztul a világ. Két órán át lengettünk a szélben. Az egyetemen tényleg jól mondták, hogy itt jön (vagyis tör) be az északnyugati szél az Alpok és Kárpátok vonulata között elterülő Dévényi-kapun. Máshol is jöhetett volna a haver, mert a bal lábfejem kis híján izületi gyulladást kapott. Erről később. Keklós talált még egy Sárkányt, amit még az erős szél dacára is meg tudtunk inni… Aztán úgy 2 óra után megállt egy autó, benne két középkorú osztrák férfi. Kérdem, merre mennek, szerintem 50 kilométert mondott. Mondom Kexnek, hogy mi van, erre meggondolták magukat és elhúztak, buzik. Aztán rá 5 másodpercre megállt egy srác, aki nem gondolta meg magát és elvitt Bécsbe, sőt kihordott minket a Linz felé vezető útra. Csüssz, búcsú, elment az első stopunk. Jó fej volt a gyerek. Eszméltünk, hogy megint benzinkútnál rohadunk, oké. Ettünk, és egy darabig szemeztünk a tájjal, pedig nem volt semmi különös egy petrolstationban… Menni már pedig kell, ezért folytattuk a „munkát”. Pár perc múlva a „D” feliratú táblánkra meg is állt egy fiatal srác, aki mintegy 60 km-t vitt, St. Pöltenig. Mondta, hogy Gibraltár csodaszép hely, mindenképpen jussunk el oda valahogy. Oké. Ő is elvitt a városon túl – irányba – egy szerinte jó stopos helyre. Rendes volt. Kár, hogy az osztrák autópályákon (ami egy kalap szart se ér) nincsen kapu. Mindegy. Egy kamionparkoló közepén találtuk magunkat tehát. Esett az eső, a francba. Azért elmentem a szalagkorláthoz készíteni két képet a szépen kiemelkedett Alpokról. Ennyi kép bőven elég Ausztriáról, sőt sok is… Megyek vissza Kexhez, közben iszonyatosan elkezdett fájni a bal lábam. Ez már nem volt vicc, gyorsan bekötöttem gézzel, hogy ne legyen nagyobb baj. Felcuccoltunk, aztán indultunk valami normális parkoló után nézni, mert itt nem volt magyar kamion. Megyünk, erre egy spanyol kamion előtt ismerős csengésű nyelven beszélgetnek…

„Gabi és Karcsi”

Ehh, magyarok. Azonnal letámadtuk őket, hogy merre mennek, mint mennek stb. Fáradtak és elgyötörtek voltak, de azért felvettek s indultunk is. Ugyanis arra voltam kíváncsi, hogy el tudnának-e vinni legalább Németig. Meglátjuk meddig jutunk az éjszaka – mondták. Oké, csak menjünk – gondoltam lelkesen. Ha a lottón 5-ösöm lenne, az se lenne akkora szerencse, mint ez a két magyar fickó. Kiderült, hogy úti céljuk nem más, mint Spanyolhon, azon belül is Barcelona. Összetettük mindkét kezünket, ez túl szép, hogy igaz legyen… Egyébként azért voltak spanyol kamionnal, mert egy ottani kamionos cégnél dolgoznak, a Paconsa-nál. Ez egy spanyol mondat rövidítése, mint megtudtuk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy speditőr cégnek az legyen a neve, hogy „vérünkkel fizetünk”. Érdekes, bár nem véletlenül van ez így. Rengeteg kamionos meghal ezért a cégért, no meg a sok lóvéért, amit fizetésként kapnak (persze, ha életben marad és bírja a stresszt). Gabiék is kizárólag a jó pénzért csinálják ezt a rabszolgamunkát. Jómagam semmi pénzért nem lennék kamionos, az tuti. Karesz mondta is, hogy Angliában hogy működik ez. Akik elkövettek egy kisebb fajta bűncselekményt, választhatnak: vagy leülik a 2-3 évet vagy elmennek kamionozni… No comment. Tehát, meg is indult velünk négyünkkel ez a 40 tonnás kicsike – irányba. Linz, Nürnberg, Ulm, Stuttgart s végül Freiburg városokat elhagyva, zabálva a száraz kilométereket, elnyűtten és mégis lelkesedve megérkeztünk Freiburg után egy benzinkúthoz. A „csempészett árut”, vagyis minket, eddig hoztak. A német határon ugyanis kisebb kaland volt minket áthozni. Ha elkapnak a zsernyákok, hogy négyen utazunk, kampec. Úgyhogy el is bújtunk, akár egy elveszett poggyász. A rendőrautók mellett elhaladva nem volt több akadály Európa útjainak felgyűrése előtt. Több száz km-t vittek. Jó fejek voltak ők is és ezt nem csak azért mondom, mert felvettek. Gáborral és Karcsival politikailag maximálisan egyetértettünk, úgyhogy a hangulat is sokkal oldottabbá vált. Végül is elég szomorú, hogy nagyrészt emiatt lett közvetlen a viszony. Mindegy, ilyen a magyar élet. Viszont másról is dumáltunk jókat, volt téma bőven. Közben pihentünk, lestem az utat, szóval álomstop-féle volt a javából. Aztán, olyan háromnegyed négy körül érkeztünk meg ebbe a sárfészekbe, 30 km-re a francia határtól. Kareszék kivették a 8 órás pihenőt. Hála az égnek, nem raktak ki, bent maradhattunk a kamionban aludni. Itt északon nagyon hideg van hajnalban, még ilyen dög melegben is. Összességében az első nap nagyon jól sikerült, béke volt a szívemben. Így tértünk nyugovóra, hogy másnap folytatódjék utunk az Ismeretlenbe, Gibraltár felé…

Második nap

„Búcsú”

Az a helyzet, hogy megvirradt. Ezt a bejegyzést már jelen időben írom, mivel a tegnapit nem volt lehetőségem leírni tegnap. Viszont most van, úgyhogy fáradhatatlanul jegyzetelek. Ha tele lennék lóvéval, talán kicsengettem volna a 30 eurócentet a WC-ért, ahol a reggeli tisztálkodásunkat végeztük. De nem, hülyeségekre nem költünk, bár megjegyzem, enni lehetett volna a padlóról… Most itt száradunk egy rakás nyálas német között, akik kólát vedelnek és édességet zabálnak. Na igen, itt is pusztul a világ. Alattam térkép hever, számolom mennyit jöttünk, velem szemben pedig Kex pislog. Várjuk a delet, mert addig pihennek Karcsiék. Sajnos el kell válnunk egymástól a francia határ után, mert beugranak egy ismerősükhöz pihenni, enni stb. Barcelona után mennek haza már, úgyhogy a cuccaikat is bepakolják. Mennünk kell, nincs mese. Még a határig elvisznek most, aztán állhatunk ki megint. Kár, hogy így alakult, nagyon megkedveltem őket. Ez van. Találkoztunk itt négy stopossal, ami jó hír. Két dán suhanccal beszéltem is, Koppenhágából mennek Barcelonába. Roppant igénytelenek voltak, nem értem miért kell így stopolni, hiszen ez nagyon megnehezíti a dolgukat. Ők tudják.
   Nem volt jó hír, írom ezt most, szerda este, ugyanis csak most jutott annyi időm, hogy lejegyezzem mi is történt azután, miután Gabiék felébredtek. Szóval, 50-60 km-t vittek, át a francia határon. Ott is el kellett bújnunk. Valamilyen kapunál raktak le, nem jöttünk rá, hogy pontosan hol. Mindegy, nem olyan fontos, lényeg, hogy jó hely volt, nagy forgalommal, tágas térrel. Megreggeliztünk és olyan 14 óra körül kezdtünk el stopolni. Körülbelül 1 órát vártunk, amikor látjuk, hogy közeledik felénk egy férfi. Bon jour, Monsieur. Azt mondja, el tud vinni minket Besançonig, ami 110 km nagyjából, oké? Naná! S már húztunk is. Lyon felé mentünk, ugyanis az volt a terv, hogy átgázolunk Franciaország testén Lyon-Montpellier-Tarbes-Pau-Bayonne útirányon át újfent Pamplonába, aztán húzunk tovább északon, megkerülve az Ibériai-félszigetet Gibraltárig, ahogy eredetileg is terveztük. Ám a stopban éppen az a szép (vagy nem), hogy teljesen kiszámíthatatlan milyen fuvart kapsz. 
   Tehát lerakott minket az ürge (aki tök jó fej volt, csak alig beszéltem vele, mert nagyon fáradt voltam) Besançonnál, ahol kiderült, hogy nincsen fizetős kapu, így egy szaros benzinkútnál kellett dekkolnunk órákig. Pedig Franciában éppen azért olyan szuper a stop, mert tele van hatalmas kapukkal, amik óriási forgalmat bonyolítanak le. Nagyon fejlett a francia autópálya-rendszer, ahogy azt már 2 éve is boldogan megcsodálhattuk. Gyerekjáték Franciaországot stoppal bejárni. Ám nem itt, ennél a kútnál, amit ugyan csodás táj ölelt körül, vadnyulak is rohangáltak össze-vissza (le is fényképeztem őket), de nem stoposok zarándokhelye… Öt óra keserves lengetés után leültünk vacsorázni, és hátat fordítottunk az útnak. Kajánk is kevés volt (nem mintha most sok lenne) és már azon filóztunk, hogy elkapunk 1-2 nyuszit, amit megnyúzunk, megsütünk vagy eladjuk a közeli étteremnek. Született ebből egy vicc is: megkérdezik a szakácsot az étteremben, hogy honnan tudja, hogy elkezdődött a stopos szezon? Erre kinyitja a hűtőt, és azt mondja: hát csak onnan, hogy tele vagyunk vadnyúlhússal… Végül lemondtunk a vadászatról, hiszen a 2 évvel ezelőtti utunkon szerencsét hozott, amikor Kresi barátom megmentette az életét egy nyúlnak, szintén Franciaországban egy kapunál, mert ama buta állat a 40 tonnás kamionok között próbált élelmet szerezni… Szegény nyulat csak úgy kerülgették az óriási járművek, elég vicces volt. Ám a mi helyzetünk korántsem volt olyan szívderítő, pácban éreztük magunkat. Rutinos szálláskereső szemünkkel már pásztáztuk a lehetséges „Ritz szállót”. Közben jött egy cseh stopos, aki elárulta, hogy Barcelonába igyekszik. Szerencséje volt a srácnak, mert csak pár percig kellett várnia és fel is vette egy nő. Nemsokára jött a haverja, aki talált cseh honfitársakat kamionosok személyében a parkolóban és így szabadult el erről a gyalázatos „stophelyről”. Mi meg ott rohadtunk még mindig. Szóval, ettünk. Odajött hozzánk 2 német suhanc (18 körül lehettek), akik már 4 órája szívtak, csak ők a benzinkútnál nyomták, mi meg a kijáratnál. A változatosság kedvéért ők is Barcelonába tartottak, nem értettük miért megy oda mindenki, mi van ott? Nem mondom, biztos jó hely, de hogy mindenki odamegy, az már nagyon unalmas. Mint ez a 2 gyerek Berlinből, akikben csak annyi volt furcsa, hogy tele voltak pénzzel, plusz mindenféle földi jóval és volt velük egy kutya! Akkor hidaltam le teljesen, amikor vajat akart kérni a kenyerére… Felvilágosítottam, hogy mi történik a vajjal 32 fokos melegben, tiszta bolond volt a srác. Aztán mondtam neki, hogy nem vagytok normálisak kutyával stopolni, Jesszusom! Igen, igen, tudja, hogy nehéz, de nem lehetetlen. Jól van, akkor sok sikert, bye. Nem nehéz szédültekkel találkozni az út szélén…

„Vannak még csodák!”

Kajálás után tettem még egy utolsó kísérletet, hátha felvesznek, mielőtt lemegy a Nap. Hallottuk, hogy a pályáról dudál egy kamion. Keki meg is jegyezte, hogy olyan volt, mint amivel Gabiék hoztak. Ja – mondom. A dudálást nagyon utáltuk, de meg lehet szokni, a végén már fel se veszi az ember. Csak akkor lettünk figyelmesek, amikor láttuk, hogy az autópálya felhajtón (!) tolat vissza vészvilágítással egy nagy dög fehér kamion s dudál. Ej – mondom, ezt a szerencsét! Nézzük, nézzük, olyan ismerős ez a kamion, plusz az is, aki integet az anyósülésről. Jé, ez a Gábor! Ezek Kareszék! Ekkora szerencsét! Szólt Gábor, hogy na mi van, nem akartok Spanyolba jönni? Dehogynem! Akartunk menni és már bent is ültünk megint a fülkében, szintén négyen… Nagyon megörültünk a találkozásnak. Karcsi vett minket észre a szeme sarkából, nagy mákunk volt. Még poénból mondták is, hogy lehet, hogy találkozunk még Spanyol felé. Gondoltam túl szép lenne, ha így történne. Sietve kellett egyébként felpattannunk a fülkébe, mert egy benzinkúthoz igyekeztek tankolni, ami este 10-kor zár be. Szerencsére odaértünk időben és kaphatott tápot a „kicsike”. Megtudtam, hogy 1200 literes a tankja, ami kb. 3000 km-re elegendő, nagyon pazar. Indultunk is rögtön.

„Reszkess, Nyugat, jövünk!”

Tudni kell Karcsiékról, hogy ők éjjel-nappal nyomják az ipart, úgyhogy még mi aludtunk szépen, nyugodtan, addig átsiklottunk Francia nagy részén. Tehát már második nap megváltozott az útiterv, erről ennyit, a déli parton jutunk le Gibraltárig. E gondolatokkal aludtam el és így vártam, hogy ránk köszöntsön a harmadik nap.

Harmadik nap

„Végső búcsú Gáboréktól”

Reggel 8-kor arra ébredtem, hogy 350 km-re van Barcelona. Ritkán ébredek ilyen szép számokra… A francia-spanyol határon megálltunk La Jonquera-ban, egy hatalmas kamionterminálban. Két éve már jártunk erre, hazafelé mentünk már, kevés sikerrel próbáltunk kamiont fogni. Ezért nem sokat gondolkoztunk, amikor Gabiék választás elé állítottak minket. Vagy itt maradunk, hátha fogunk itt egy kamiont, ami tovább visz minket Barcelonától, vagy megyünk velük tovább Mataróig, ahol az árut kell nekik lerakni. Ez a városka mindössze 30 km-re van Barcelonától, 130 km-re pedig La Jonquera-tól. Gondoltuk abból nem lehet baj, ha minél közelebb vagyunk a Cél felé, ott meg majd lesz valami. Tehát mentünk velük tovább, de már elég feszült volt a hangulat. Nem rosszindulatból, hanem már nagyon sokat voltunk együtt, most már tényleg ideje volt elbúcsúzni. Másrészt roppant kimerültek voltak, nem vágytak már társaságra, teljesen érthető. Alig vártam már, hogy kiszállhassunk. Végül megérkeztünk a telephelyre, ahol már ismét jó volt a hangulat, fényképezkedtünk is. Elbúcsúztunk tőlük, aztán mentünk be a városközpontba. Azért elnyűttek voltunk, akármilyen úri módon is jutottunk le eddig. Ittunk egy kávét, vettünk Ducadost, bagettet és úgy döntöttünk, hogy inkább Barcelonában kajálunk a parton. Nem akartunk ilyen kis távolságot stoppal megtenni, inkább felültünk az itteni „HÉV-re”. Jól lehúztak minket, nagyon drága. Mindegy, a lényeg, hogy itt vagyunk. Rögtön mentünk is a partra, ahol isteni volt a víz és a hasunk is tele lett. Jó volt 2 év után újra tengerben úszkálni, már nagyon hiányzott. Miután ezt meguntuk, elmentünk várost nézni. Természetesen mi mást néztünk volna meg először, mint a La Sagrada Famíliát? Gyönyörű, csak úgy kattogott a gépem. Aztán még bóklásztunk a városban, végül úgy döntöttük, hogy megkeressük a városból kivezető utat, és ott is alszunk. Úgy másfél óra gyaloglás után eltévedtünk. Ekkor ideges lettem és megkérdeztem egy srácot, hogy merre vezet az út Tarragona felé. Éppen egy metró lejárónál voltunk, így könnyedén elmagyarázta, hogy egy átszállással simán eljuthatunk a város szélére, ahol az A2-es autópálya kezdődik. Mindössze negyed óra alatt kiértünk, ahol egy park játszóterén találtunk szállást. Korán akartunk kelni, ezért rögtön (naplóírás után) nyugovóra is tértünk.

Negyedik nap

„Tovább!”

Nem sikerült 6-kor felkelni, mert nem aludtunk valami jól. Valami állat elkezdett dobolni éjszaka valami üstdobon. Nagyon is tetszett volna, ha nappal nyomja, de így éjjel nem igazán dobott fel minket, a pokolba kívántam az illetőt. Tekintettel arra, hogy egy játszótéren aludtunk valami babaházban, azt hittük benéznek hozzánk, vagy a dobbal akarnak kicsalogatni minket. Csak azért se mentem ki, hanem inkább elővettem a bicskámat és kinyitott pengével aludtam tovább. Nem mondom, egy kicsit féltem, hogy nehogy itt többen ránk támadjanak. Szerencsére idővel elfáradtak, így tudtunk aludni. Úgy 8 körül indultunk el kaput keresve az A2-es autópályán Tarragona felé. A kapu csak nem akart megjelenni. Előtte egy felágazó mentén stopoltunk, ám 1 óra múltán meguntunk. Mi kis naivak, akik 2 nap alatt átsöpörtünk Európa vén testén, azt hittük itt lesz mindjárt. A pálya mellett gyalogolva, mindenen átgázolva meneteltünk kb. 8 km-t, mire bemasíroztunk egy benzinkúthoz. Iszonyú meleg volt, ömlött rólunk a veríték. Kex vett meglepetésszerűen 2 sört, ami mennyei volt. A lábunk meg a kezünk úgy nézett ki, mint akik napok óta mezítláb járkálnának fel s alá valami kietlen tájon. Nagyon utálok autópályán gyalogolni, de néha muszáj. Mivel roppant veszélyes, így a szalagkorlát mellett kell menni, amit nem feltétlenül gyaloglásra terveztek. Tele van gazzal és egyéb tüskés növényekkel, nem jellemző rá az angolgyep… Elhatároztuk, hogy megmossuk a lábunkat, hogy a kútnál kinézett kliensek ne nézzenek úgy ránk, mint holmi söpredékekre. Természetesen ez a mosakodás után sem változott meg… Nem vettek fel, persze. Megkérdeztem a kutast, hogy mondaná már meg, merre találom a következő kaput, mert már jövünk vagy 100 éve. Ten km. Hm… Elindultunk. Rekkenő a hőség. Persze a jard megtalált minket 3 km után, mondván, hogy tilos az autópályán gyalogolni. Tényleg? – adtam az ártatlant. Pedig nagyon jól tudtuk ezt, ezért arra utaztunk, hogy felvegyen minket valami zsernyák. Két éve kétszer is felvettek a zsaruk Franciaországban, ott jól jött ki a dolog. Hosszas rábeszélés után bólintottak, de tartsuk a szánkat. A baj az, hogy nem a kapuig hoztak, hanem megint valami rohadt benzinkúthoz, mert kávézni akartak. Biztos leszakadt volna a kocsijuk tengelye, ha még 5 percig tovább visznek a kapuig. Mindegy. Úgyhogy most (2003-07-10. 17:00) itt rohadunk egy étteremben kávénkat szürcsölve s Ducadosunkat pöfékelve (csak titokban jegyzem meg, hogy az úton megint bagózok, de csak a Ducados imádnivaló íze miatt). Vettem egy tollat is, mert a többi beszart, plusz nyertem 3 ajrót a nyerőgépen. Jelen pillanatban nem túl rózsás a kedvünk, de hát ez is benne van a pakliban. Lassan kiállunk megint ide a kút mellé, remélem szerencsénk lesz. A lábamat már fel is törte az út, a vállam is fáj. Azt beszéltük, hogy ma kezdtünk el igazán stopolni. Vár ránk 1000-1100 km Gibraltárig, kemény lesz.
   Az is volt, írom ezt másnap reggel 5 km-rel arrébb a keresett a kapunál, ahol tilos lengetni, mint kiderült. A benzinkútnál egy drága baszk kamionos vett fel, aki csak a kapuig tudott elhozni, de ennek is nagyon örültünk. Ő megmondta valót: the world is not good… Csak helyeselni tudtunk. Főleg akkor, amikor odaértünk a kapuhoz s kiderült, hogy tilos stopolni. Teljesen elkeseredtem, majdhogynem összeomlottam. Az első igazi pofon ekkor ért minket, nem láttunk kiutat abszolúte, zsákutcának véltük az egész szart, pusztult az egész világ. Ahol lehetett stopolni, ott minimális volt a forgalom, úgyhogy inkább elmentünk szállást keresni. Megbeszéltük, hogy hajnalban kiállunk a kapu utáni helyre, hátha felvesznek addig, mire megvirrad s esetleg észrevesznek. Így, letörten vártuk a következő napot.

Ötödik nap

„Hogyan tovább?”

Tehát itt száradunk Barcelona mellett 20 km-re, mindössze ennyit tettünk meg tegnap… Az éjszaka nagyon rosszul aludtam, folyton lecsúsztam, mert egy lejtőn aludtunk, ami tele volt szúrós fűvel s gazzal. Nem sikerült persze felébredni hajnalban, így csak egy harmatgyenge próbálkozást tettünk a Tiltott Helyen. Olyan stresszes állapotban nem is nagyon bírtuk volna sokáig a lengetést. Így visszamentünk oda, ahol tegnap este még megpróbáltuk. Már 3 órája nyomjuk, most van 10 óra. Nagyon szar erre a stop. Kínunkban felbontottuk ama bort, amit Gabiéknak vettünk, de nem fogadták el. Tudtuk mi azt, de az illem így kívánja. Elkezdtük kortyolgatni a nedűt és a poén kedvéért kiraktam a CUBA táblát Tarragona helyett. Ez arra volt jó, hogy megnevettessük az embereket. Ha meguntuk itt, bemegyünk ide a közeli városba és a RENFE-vel lógunk tovább.
   Meguntuk. Nem volt nehéz. Lesétáltunk ide a közeli városba, melynek neve: Martorell. Aranyos kisváros, tetszik, be is tévedtünk éppen egy bárba. Literes San Miguel sört kortyolgatunk, elég borsos áron… A terv az, hogy veszünk némi tápot, majd vonattal húzunk tovább. Megpróbálunk bliccelni, amíg lehet, aztán ki tudja hogy sikerül? Ha megy a cucc, akkor lemegyünk egészen Gibraltárig, akár pénzfeláldozással is.
   Na, megérkeztünk Renfe-vel teljesen ingyen Vilafrance d. Penedés-be. Most azon tanakodunk, hogyan tovább?
   Nos, ez a bliccelés bejött! Amiért annyit küszködtünk, hogy eljussunk Tarragonába, most mindössze 1 óra alatt elértük, tök ingyen. Ez a helyi HÉV nagyon jó dolog. Bár Tarragona után egy kicsit beszartunk, mert jött egy ellenőr. Gyorsan hátramentünk a másik kocsiba, ám nem jött utánunk, sőt hátulról sem jött másik, rutintalanok… Végül is egy kisvárosban vettünk kaját nem benzinkúti áron – végre. Három napig elég lesz – remélem. Majd, körülbelül este fél 9-re meg is érkeztünk Tortosába, egy csöpp, de annál szebb városkába. Innen megyünk holnap tovább Valenciába, jó lenne, ha sikerülne ezt is bliccel megúszni. Jelenleg mintegy 900-950 km-re vagyunk célunktól, Gibraltártól. Holnap – ha minden igaz – megteszünk 4-500 km-t, és akkor már nagyon közel leszünk… Az sem kizárt, hogy már holnap megérkezünk Oda. Akartunk még ma este valami vonattal tovarepülni, de nem jött semmi. Úgyhogy neki is álltunk szállást keresni. Találtunk is hamar egy pazar várromot. Hatalmas! Valaha csodás vár lehetett, látom magam előtt a vár népét, a katonákat, a főurakat, ahogy tesznek-vesznek, hajnalig tivornyáznak. Volt itt más is, de sajnos már elmúlt. A Hold egyenlő oldalú háromszöget zárt be két lámpával egy kastély tetején. Lekaptam a géppel, remélem sikerül. A vár körülbelül egy 50 méter sugarú körben helyezkedik el, csodaszép. Romos a világ. Mi egy füves placcon vagyunk éppen, ami a vár belsejében van. Holnap nagyon korán kelünk (5: 25), mert fél 7-kor megy a vonat Valenciába. Szóval, most egy éjszakára várlakók lettünk, ami még úgysem voltam…

Hatodik nap

„Renfe, én hű szeretőm!”

Marha jól aludtunk a várban, nem is fáztam most. Nagy nehezen felkeltünk, összecuccoltunk s már húztunk is le az állomásra. Azért a biztonság kedvéért megvettük a legolcsóbb jegyet a jegyautomatából (5,95 euró). Először azt hittük, hogy nem megy, mert szombat van. Ám ment, csak nem arról a vágányról, amit kiírtak. Tehát most itt tespedünk a vonaton már 1 órája, fél 8 van. Jött a kaller is, szerencsére nem kekeckedett a jegy miatt, így nyugodtan hátra dőlhettünk. Nyerő szériában vagyunk ismét, szépül a világ. Remélem így is marad, mint az a csinos nagy mellű katalán lány, aki velem átlósan ül…húú…
   Közben „átléptünk” a Nyugati Féltekére, ami nagyon furcsa érzés. A családom, a barátaim és egyáltalán a hazám a másik féltekén van… Innen üzenem, hogy jól vagyok! Valencia után nagy nehezen megtaláltuk merre s mivel kell menni. Le is jöttünk Xátiváig. Azt hittük, innen spéci lesz minden, de tévedtünk. Most itt rohadunk ezen a tetves állomáson és várjuk a következő vonatot, ami ki tudja mikor jön? Állítólag fél 4-re van itt, még másfél óra.
   Na jött a vonat, vitt 20 km-t… Moixentbe. Itt – a változatosság kedvéért – 3 órát kell várnunk egy vonatra, ami remélhetőleg elröpít minket Alcazar de San Juan-ba. Ez csaknem 200 km. Ha sikerül és nem bukunk le, akkor meg lesz az áttörés Gibraltár felé… Onnan már jegyet is hajlandó vagyok venni, nem érdekel. Ha minden jól megy, holnapra már ott lehetünk – végre. Imádkozni fogok, hogy sikerüljön a mai tervünk, eleget kínlódtunk már azzal is, hogy ide eljutottunk. Nagyon stresszes ez a bliccelés. Mindenesetre most megyünk kávézni, a feszültséget oldandó. Találtunk egy cukrászdát, a bárok zárva voltak, révén szieszta volt. A kávé nagyon finom volt, sőt ettem fagyit is, ami szintén pazar s olcsó volt.
   Vártunk, vártunk, csak nem jött időben a vonat. Rettenetesen feszült volt a helyzet, minden percben szétszakadtam s összeforrtam legbelül. Úgy 6-7 percet késett a vonat, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Csak megjött végül, nyomban fel is ugrottunk a végére. Tudtuk, hogy vennünk kell jegyet Albacete-ig 6 euróért. Ez az útnak, a kitűzött célnak a fele volt. A cél Alcazar de San Juan. A sors iróniája, hogy a vonat pontosan 19: 56-kor érkezik meg Albacetebe… Két rongyos magyar, akik csupa stresszben utaznak, még emlékeztetik őket a véres történelmükre. Pusztul a világ. Gond nélkül jutottunk el a legális utunk végéhez, de én már majd’ szétrobbantam. Komolyan mondom, ehhez képest a vizsgaidőszak egy gyógymasszázs… Albacete után visszajött a kaller, hogy ellenőrizze az új felszállókat. Közben mi leghátra iszkoltunk, hátha nem jön vissza addig. Visszajött, észre is vett minket. Kex a térképet leste zavarában, én pedig alvást színleltem, de a szemem fél másodpercenként újra s újra kinyílt. Magyarázott valamit a kalauz, aztán visszament. Az adrenalin szintünk a tetőfokára hágott. Vártunk. A percek iszonyatosan lassan teltek. Aztán, nagy nehezen lement egy, kettő, három, mind a hét megálló s a faszi nem jött… Egy óra tömény stressz, mit’ nekem légkörfizika vizsga! Megérkeztünk tehát Alcazarba úgy fél tíz tájt. Gyorsan megtudtunk mindent, holnap 7: 50-kor indul az első regionál vonat Cuidad Real-ba, ahonnét száguldunk tovább délnek, hogy mihamarabb Ott lehessünk… (Bújj elő, Ducadosom…) Most bejöttünk a városba meginni egy jutalomsört, hiszen ma nagyon jól jöttünk: 500 km-t lógtunk s mindössze 13 eurót költöttünk jegyre. Ez igazán nem sok ilyen jegyárak mellett, azt hiszem. Itt ugyanis körülbelül kétszer többe kerül a felnőtt jegy, mint Magyarországon. Mondjuk, itt nincsenek is olyan igénytelen vonatok, mint otthon. Mindegyik tiszta, gyors és akár enni is lehetne a padlóról. Ebben a városban láttuk meg először utunk során, hogy mitől döglik a légy. Tele a város élettel! Az utcán, a főtéren, mindenhol több száz ember az ötévestől a nyugdíjasig. Labdáznak, sétálnak, játszanak, beszélgetnek, iszogatnak, egyszerűen: ÉLNEK. Itt él a világ. A legjellemzőbb kép talán az volt, amikor láttunk egy ötéves forma kislányt, aki hintalovacskázott, éjfélkor! Az emberek tiszták, jól öltözöttek, látszólag semmi gondjuk, nem stresszelnek, jól élnek. Akkora a nyüzsgés, hogy csak lesünk itten. Beültünk, vagyis kiültünk egy étterem járdájára, asztalhoz. Dos cerveza megrendelve, külön tányérkán mogyoró. Itt írom most szerény jegyzeteimet, Keki pedig spanyol mondatokat körmöl. Persze a sörhöz szalvéta is dukál, akárcsak a legputtóbb bárokban a kávéhoz. Ez annyira alap dolog, hogy e nélkül nincs is kiszolgálás. Más ez a világ. Itt vendég vagy, nem fogyasztó. S ami a legpazarabb: abszolúte nem néznek ki, hogy hátizsákkal vagyunk. Még nem tudjuk hol alszunk, de ez most nem is olyan fontos. Ennyit mára, tele izgalmakkal, kudarccal és sikerrel. Holnap – a hetedik napon – remélem mi is megpihenhetünk a világ egyik legcsodálatosabb helyén. Isten minket úgy segéljen! 
  Megjegyzés még erre a napra, vagyis éjszakára. Egy elhagyatott parkszerűségben aludtunk (nem messze az állmástól), mivel amit kinéztünk ősrégi mozdonyt, már valószínűleg foglalt volt. Jó lett volna, ha a szúnyogok nem zabálnak meg minket, és ha nem tépnek szét egy kutyát nem messze a társai… Amúgy még simán tudtunk volna tovább aludni, mint 7, de hát menni kell. Ezen a napon volt 2 éve, hogy megérkeztem Pamplonába, hjaj… pazar.

Hetedik nap

„A kőfalak nem mindig omlanak le, ugye?”

Cuidad Real-ig eljutottunk szerencsésen 3 euróért, ami 6 lett volna, csak mi „elfelejtettünk” leszállni CR-ig. Ott kezdődött az a vonattal, ami Barcelonában a stoppal. Mintegy 1000 km-t blicceltünk ez idáig regionális vonatokkal. Ez is szép távolság, nem mondom, ám Gibraltár még mindig messze van, 500 km körülbelül. Tehát most azért ütköztünk kőfalba megint, mert nincs több regionális járat, illetve van, csak az nincs irányba. Innentől csak expressz vonatok közlekednek dél felé, amik nagyon drágák. Cuidad Real-ból mindenesetre levonatoztunk Puertollanoba egy szupervonattal, le is húztak rólunk 4 eurót ezért a mocskok, pedig csak 40 kilométer! Most az a terv, hogy lemegyünk Córdoba-ba szintén borsos áron (18 euró). Nem izgat, mindenképpen le akarunk ma jutni Gibraltárra. Ha szerencsénk van, Córdobától már megint mennek regionális járatok. Stoppal is próbálkoztunk, de nem találtuk a kivezető utat CR-ben, bár igazából nem is volt kedvünk megkeresni. Volt olyan alternatíva is, hogy majd megyünk busszal, hiszen az olcsóbb, mint a vonat. Mit ad Isten, a drága Españolban vasárnap zárva vannak buszpályaudvarok… Pusztul a világ. Most itt kávézgatunk Puertollano város vasútállomásán, várva a 14: 07-et, ugyanis akkor indul a trene Córdobába. Mégis áldozunk rá lóvét. Eljátszottam mellesleg 1 eurót a nyerőgépen, persze nem lettem milliomos… Viszont tetszik ez a resti. Az a legpazarabb számomra, hogy nyugodtan lehet szemetelni a padlóra, nincs is hamutartó, a földön hevernek békésen a dekkjeink. Mégis tisztább, mint a magyarországi restik többsége. Tudnak élni. Keklós és én is tengerről álmodtunk az éjszaka, sőt ő Gibraltárról. Több mint valószínű, hogy leérünk ma. Furcsa álmom volt, pontosan nem is emlékszem rá, de azt tudom, hogy meg akartak verni és óriási nyüzsgésben találtuk magunkat. Az otthoniak voltak/szerepeltek az álmomban. Nem a család (bár ők is hiányoznak), hanem az évfolyamtársaim. Furcsa volt, annyi biztos. Tehát megint várunk, várnunk kell a továbbjutásra, hisz nem akarunk itt ragadni. Kíváncsi vagyok mi vár ránk Córdobában. Közben elkezdett itt nekem magyarázni egy idős bácsi és mutogat a TV-re, amiben éppen motorverseny van. No comprendo – mondom s ráhagyom. Ja! Nem is írom, hogyan magyaráztam ki magunkat a kallernak reggel, hogy miért is maradtunk fent a vonaton. A végállomás előtt jön és magyaráz. Alvást színleltünk. Megvártam, amíg legalább kétszer ránk szól. Donde? Donde? Hol? – kérdeztem és azzal a mozdulattal elő is kaptam a térképemet, hogy mutassa meg hol vagyunk. „Véletlenül” többet mentünk 3 megállóval az 5-ből. Fogtam a fejem, adtam az ártatlan szűzlányt, mint valamelyik nap a spanyol rendőröknek a Barcelona utáni autópályán. Aztán a nagy „elkeseredésem” közepette megkérdeztem tőle, hogy mikor megy visszafelé vonat. Tíz órakor és ő lesz a controller. Ok – mondom, rajt leszünk mi is. Persze „lekéstük”. Így ma már 100 km van megettünk. Remélem még jön pluszba ötször ennyi! 
   Nem jött be. Ilyen dolog ez. Ha az ember nagyon akar valamit, az hótziher, hogy nem jön be. Innét is csak expressz vonatokat indítanak, ami szintén drága. Majdnem elmentünk azért eggyel (16: 37-kor indult volna Algecirasba), de már nem volt rajta hely, minden jegy elkelt. Most két választásunk van: vagy elmegyünk holnap (már csak akkor lehet) a 4: 57-essel Ronda városáig 15,50 euróért, és újfent „elfelejtünk” leszállni Algecirasig, a végállomásig. Ez 9: 30-ra lenne ott, ahonnan egy fél köpés (kb. 10 km) Gibraltár. Vagy, ugyanilyen megoldással, de egy sokkal későbbi vonattal, ami 12: 15-kor megy. Viszont emez olcsóbb 5 euróval. Az előbbi azért szimpatikusabb, mert ott vagyunk kb. 10-re; az utóbbi pedig olcsóbb, de későn érünk oda, kb. 19-re. Még nem döntöttünk. Akárhogy is lesz, holnap tuti, hogy ott leszünk. Eddig nagyjából 35 eurót költöttem vonatra, de megtettünk 1200-1300 km-t. Szerintem ez pont kiegyenlíti egymást, plusz még jön hozzá 10-15, de azt hiszem jócskán megéri. Stopolni itt kár próbálkozni, nem járna sok sikerrel az eddigi tapasztalatok alapján. Visszafelé is úgy tervezzük, hogy Iruñ-ig elvonatozgatunk valahogy, onnan pedig stop haza. Ám ehhez kellene vagy 100 euró, ezért feltétlenül munkát kell találnunk ott. Minimum 1-2 hetet szeretnénk melózni, nagyon örülnék neki. Száz euró bőven elég lenne. Jelenleg itt döglünk egy parkban (Córdobában) hűs árnyékot adó pálmafák alatt, szép. Itt lehet egyébként fürödni a szökőkútban, de most nincs hozzá kedvünk. Nagyon fáradtak s kimerültek vagyunk, már 1 hete folyamatosan jövünk, átgázolva mindenen, meg nem állva szinte sehol… Jó lenne már rendesen pihenni, ez idegőrlő nagyon. Holnap. Kíváncsi vagyok most már nagyon, hogy milyen is lehet az a mi kis Gibraltárunk…

Nyolcadik nap (július 14.)

„Az utolsó csata…”

Végül is úgy döntöttünk, hogy a 4: 57-essel megyünk, ami itt azt jelenti, hogy 5: 10-kor indult… Az éjszakát az állomáson töltöttük, mivel nem találtunk (s nem is nagyon akartunk) a városban jó alvóhelyet, minden be van építve. Csekély 7 órát vártunk, aludtunk, a végére remegtem, annyira fáztam. Valószínű a kimerültségtől. Szóval, késett ez a szar, ami a magyarországi gyorsvonatokra emlékeztet, roppant igénytelen. Ezért kellett nekünk lecsengetni 15,5 eurót, pusztul a világ. Ráadásul az utolsó pillanatban kérdeztem meg, hogy hol kell megvenni a jegyet. Mint kiderült, a vonaton. Ha viszont azt nézem, hogy mennyit lógunk rajta, mennyit s hova megy, akkor megéri. Kiégettük a pénzt Rondáig, másfél órára Algecirastól. Remélem nem fog szívózni a kalauz, nagyon belefáradtam már abba, hogy mindig kimagyarázzuk magunkat. Remélhetőleg ez lesz az utolsó ütközet a hatósággal odafelé. Amúgy egy lerobbant büfékocsiban ülünk, ami valaha az lehetett, mivel vannak itt szendvicsek, árjegyzékkel a falon. Mellettünk egy öreg férfi keresztrejtvényt fejt, vele szemben egy – szerintem – arab lány, biztos a lánya. Kekinek háttal 3 algír (?) francia megállás nélkül pofázik, kicsit idegesítő. Útitársam alszik (mint mindig). Körülbelül 8-ra érkezünk meg Rondába, s utána jön megint a para, hjaj… Kár, hogy nem látom a tájat, mert még sötét van. Azért a teliholdat lehet látni, ami – mint mindig – most is gyönyörű.
   Arra ébredtünk, hogy a büfé újjászületik, mégsem halt meg. Két férfi jött, az egyik ránk is szólt, hogy ne itt aludjunk vagy rendeljünk valamit. Vagyis szerintem ezt mondta. Meguntam a sorban állást a kávéért, aztán fogtuk magunkat és eljöttünk leghátra. Ha jön a kaller, bemegyünk a WC-be. Tömény másfél óra izgalom… Közben felkelt a Nap is és ezáltal a táj egyszerre csodálatossá változott. Mindenütt csipkés hegycsúcsok, hágók, szakadékok és kristálytiszta patakok kápráztatták el az utazót. Szerintem a Sierra Nevada vonulatait látjuk még mindig, nagyon pazar. Sierra a világ…
   A hegység – mint utólag megnéztem – a Sierra Ronda volt. Az úton 1 óra hosszat nem történt semmi különös, aztán jött a kalauz… Gyorsan bezárkóztunk a budiba, így utaztunk fél órát, egészen Algecirasig. Nagyon izgultunk még akkor is, amikor leszálltunk, mert ott állt a peronon a kalauz egy rendőrrel. Még akkor is remegtünk egy kicsit, amikor már a buszon ültünk Gibraltár felé. Ezt a 10 km-es távot 1 óra alatt tette meg ez a tetves busz, éppen dugó volt, pont most… Aztán…

„ny. h. 5° é. sz. 36°”

Ott, ahol a Földközi-tenger s az Atlanti-óceán találkozik, egy kis Ismeretlen tévedésről van szó. Ugyanis Isten, amikor teremtette a világot, elfelejtette ezt a területet megalkotni. Titokban, már a nyolcadik napon, éjszaka beosont dolgozószobájába, hogy tüstént megoldja ezt a problémát. Ezen a kis területen az égvilágon kívül semmi sem volt. Se föld, se víz, se növények, semmi. Elővette páncélszekrényéből a tartalék Édent és abból három nap s három éjjel gyúrta, faragta, szőtte e nemes kárpitot, amit idefektetett. Tündöklőre akarta varázsolni, hogy az élőlények, az emberek ne fogjanak gyanút, elterelje figyelmüket a hibáról. Végül úgy döntött, hogy összeköti az Atlanti-óceánt s a Földközi-tengert, mint két újra egymásra talált testvért. Lágy, karéjszerű öblöt vájt s hogy a kíváncsiskodók elől elzárja az utat, körbehintette hatalmas sziklákkal. Így alakult ki egy cseppnyi éden, ami miatt elnézhetjük Istennek ezt a feledékenységét… Névvel viszont már az ember ruházta fel, mely eképp cseng: Gibraltár… 
   Annyi viszontagság és gyötrelem után végre ideértünk s egyszerre kicsinek s gyöngének érzem magam, hogy ekkora távolságok vannak a Földön, amit le kell(ene) győzni. Az érzés csodálatos, csak ajánlani tudom mindenkinek az Utat, legyen az bármilyen eszközzel is megtéve. Az Út maga az Élet, az Élet maga az Út. S ha netalántán egyszer madárnak születnék, hatalmas távolságokat repülnék, mint most, de sokkal szabadabban, megszédülve s megszépülve attól, hogy milyen csodálatos a világ. Szeretném, ha mindenki érezhetné, amit én most. A béke folyékonnyá válik, lenyelem, szétterül testemben, úttá válok én is, életté. Mert az Élet az Út s az Út maga az Élet. Szeretnék boldog utakat látni a világban, a háborúk legyenek pontok, egy helyben járások. Nem számít itt pénz, matéria. Akarat, hit, szeretet, alázat s béke az igazi jószág. Tengerre szállni, szállni, szeleket befogni, utak porában járni-kelni csak e javakkal lehet. Köszönöm Istennek, hogy erőt adott a nehéz pillanatokban, hálás vagyok, hálás vagyok. Békés a világ…

Vége az első fejezetnek