Először nem nagyon fűlött hozzá a fogam, hogy írjak a kint tartózkodásom első évéről. Ugyanis pontosan ma van 1 éve, hogy kijöttem Angliába. Milyen régi álom volt! Körülbelül 10 évet kellett rá várni, hogy álomból valóság, valóságból álom legyen. Ezt a várakozást persze nem úgy értem, hogy folyton ez járt a fejemben és tűkön ültem, hogy mikor jöhetek már ki végre... nem. Csak néha-néha fellángolt bennem a vágy, hogy de jó lenne kijönni és keresni egy csomó pénzt.
Szóval, egy kicsit hezitáltam ezen az íráson, hiszen ha komolyabban belegondolok, nem történt semmi különös. Sosem történik semmi:) Csak azt hisszük. De azért mégis szeretnék leírni néhány dolgot, hátha valakinek ad valamit, és nekem is segíthet helyre rakni egy-két dolgot magamban. De hol is kezdjem...? Van bennem néhány gondolat, érzés, amit feltétlenül szeretnék megosztani, csak most egy kicsit nehezen megy a formába öntés. 
Először is, ha néhány szóval jellemeznem kéne ezt az 1 évet, azt mondanám, hogy hosszú, nagyon hosszú volt.  S ami a legérdekesebb, hogy már megint az történt velem, ami külföldön szokott. Az idő megnyúlik, de nem horizontálisan, hanem vertikálisan. Valahogy ilyen az egész életem.. Gyakran elcsodálkozom azon, hogy milyen hihetetlenül lassan történik bennem s körülöttem minden. Szerencsére nem mondhatom el magamról, hogy hipp-hopp elszállt az elmúlt 30 évem, mivel én iszonyúan hosszúnak érzem. Mintha már vagy 100 éve itt laknék a Földön. Szóval a függőleges időnél tartottam. Függőleges halál. Ráadásul, amikor külföldön vagyok, a sebesség még jobban lelassul az újdonságok miatt. Ezt gyakran tapasztaltam külföldi útjaim során, hogy annyi új inger ért, hogy a perceknek, óráknak, napoknak sűrűsége, mélysége lett. Persze, ez csak viszonylagos, valójában én voltam intenzívebben jelenlevő. Ha "tökéletesen" Jelen lennék, megállna az idő. Mostani állapotom is hasonló, de ott még nem tartok, hogy a világ(látvány) darabosan mozogna, és szétesne. Egyszerűen arról van szó, hogy hosszabbak a percek, lassabban telik az idő. De valahol ez sem igaz, mert hamar elszállnak a napok, mégis egyre lassabbak :)))) Oké, feladom, ezt nem lehet szavakkal leírni. Valahogy úgy élem meg, mintha egy labdát (perceket, órákat stb.) elrúgnának a szemem előtt, és én olyan intenzíven figyelem, hogy minden részletét látom. Aztán huss! - elszáll. Tehát végül is nem az idő lassul, hanem a jelenlét hatására én vagyok képes tovább figyelni a pillanatot/ban. Igen. Mint minden, ez is viszonylagos, mindenkinek saját ideje van. És saját pénze.. És saját világa.
Na de, hogy végre valami szó is essék a kinti létemről..:) Ez nehéz, mert úgy érzem, hogy több szakaszra lehetne bontani ezt az 1 évet. Néha azt vettem észre, hogy "jé, hová tűnt az előző énem?" Kb. 3-4 nagyobb halált tudnék úgymond "regisztrálni":)) Az első és talán legfájdalmasabb, rögtön akkor volt, amikor kijöttem. Két hétre ágynak is estem, minden bajom volt. Cirka 1-3 hónapig tartott ez a haláltusa, aztán csak felébredtem és továbbléptem. Ezt gyakran megfigyeltem már tinédzser koromban is. Nemrég döbbentem rá, hogy gyerekként én teljesen tisztában voltam ezzel a folyamattal. Akkor azt hiszem fél évente néztem hátra, hogy megint felégett minden. 
Manapság ez sokszor naponta, sőt néha óránként, percenként is bekövetkezik. Már, ha észreveszem:) Sokszor csak egy emlékképpel küzdünk, ami totálisan reálisnak tűnik.
Szóval megérkezésem napjától 2 hónapig csak vergődtem, mint gólyafos a levegőben. Keresgéltem munkát ilyen tessék-lássék alapon, regisztrálgattam ügynökségekhez, de őszintén szólva a pokolba kívántam az egészet. Tele volt a hócipőm az egész életemmel, hogy mekkora hulladék vagyok, hogy már megint elmenekültem Magyarországról, ráadásul anyámék fizették az indulótőkémet is - megint. Akkor egy csöppet sem akartam kijönni, de otthon sem akartam maradni... egyszóval totális káosz kavargott elgyötört szívemben. De nem láttam más utat. Nem akartam a szüleim nyakán maradni, és teljesen belefáradtam már a több hónapos sikertelen álláskeresésbe Budapesten. Így hát elindultam. Telve haraggal és keserűséggel. De aztán az indulás előtt pár nappal lehiggadtam, csendes és mély béke ébredt bennem. Gondoltam "miért ne próbálnám meg? Ez úgyis régi álmom volt, miért is ne vágnék bele? " Vonzott nagyon a lehetőség, hogy végre normális anyagi életet élhetek. Ebben nem is igen csalódtam. Ráadásul vágytam az újdonságra, a kalandra megint. Mélyen legbelül mindig is egy idealista, álmodozó csavargó maradok.
Tehát eléggé megviselt az első két hónap. Az otthonról hozott pénzem rohamosan fogyott, s munka is csak pár nap volt hébe-hóba. Én kis naiv gyermek azt hittem, hogy engem messzire elkerült a pánikbetegség meg az efféle hülye nyavalyák, de bizony néha volt olyan, hogy úgy ébredtem, hogy nem kapok levegőt a félelemtől s az aggodalomtól. Eléggé beszartam ettől. Ekkor - júliusban - volt 3 hét, amire egyszerűen nem emlékszem. Halál komolyan mondom, hogy ez nem a szokványos nem emlékezés volt a jelenlét mellékhatásaként. Ugyanis sokszor nem jegyzek meg semmit, mert minek? Viszont, ha valamire emlékezni akarok, akkor egyszerűen csak ráfókuszálok az adott időpontra és beugrik az infó. Persze nem mindig működik még.
Szóval volt ez a 3 hetes fehérfolt. A fuldoklások is ekkor voltak. Meg néha el-elsírtam magam a feszültségtől. Eközben persze jártam az utcákat, szinte mindenhova beadtam az önéletrajzomat, és persze semmi sem történt, még interjúra se hívtak be. Szabályosan pánikoltam. Ekkor már az is megfordult a fejemben, hogy elmenekülök Spanyolba csavargónak... Persze ez hatalmas baromság lett volna így utólag belegondolva..:)))
Aztán történt megint valami. Mindig történik valami. Megadtam magam, hogy ilyen spirituális legyek. Eloszlott a hályog a szemem elől, megint jött a béke. Megéltem az érzéseimet úgy ahogy vannak. Hiutu akkoriban küldött egy remek Mai napot, ami nagyon sokat segített az érzelmeim megélésében. Úgyhogy sikerült kijönni a gödörből, vagy legalábbis elkezdtem kimászni belőle. Elkezdtek hívogatni. Munkaügyben. Hagymaválogatás, rózsametszés, csirkefarm (oda soha többet), bútorrakodás, éjszakai meló egy másik városban, egy teljesen idegen helyen, krumpliválogatás, csomagolás stb. A többire már tényleg nem emlékszem. Nem mondom kemény lecke volt diplomával a zsebemben napszámos munkát végezni. Talán sikerült is némi alázatot tanulnom. Ilyen az élet. Illetve ilyen is. Semmi sincs ingyen, s ez fájdalmasan élesen hasított belém akkoriban, de még most is néha. 
Aztán valahogy leszakadtak rólam azok a rétegek, amiket még Magyarországról hoztam ide. Eleve az út előtt léptem ki egy kimondottan katasztrofális párkapcsolatból, szóval bőven volt motiváció, hogy kijöjjek külföldre. Szerencsére sikerült kihevernem, már úgy tudok tekinteni erre az epizódra, mint férfi a begyógyult sebeire egy győztes csata után: rendületlenül.
A folyamat nem állt meg, és szerencsére szeptember elején jött az állandó munka is. Gyakorlatilag július vége, augusztus eleje óta töretlenül gyarapodok mind anyagilag, mind szellemileg. Az érzelmi gyarapodás elég döcögősen megy mit ne mondjak. De erre még visszatérek.
A második nagy halál év végén volt. Utána megint lezuhantam a végtelen mélységekbe. Ebből körülbelül márciusban másztam ki. Ekkor volt a harmadik nagy halálom. És most májusban volt a negyedik. Szóval, most az ötödik "nagyhalál" előtt állok. Egyre gyorsabban jön megint, egyre rövidebbek a "nappalok". 
Szerencsére kisebb megszakításokkal szeptember óta állandóan dolgozok, egy plasztikkártyagyártó cégnél laminálok. Nem mondom, hogy álommeló, de otthoni viszonylatban, és korábbi önmagamhoz képest elég jól keresek. Elértem egy viszonylag stabil anyagi szintet, ami szerencsére lehetővé teszi, hogy idén jelentősen csökkentsem az adósságaimat. Végre. Végre megmozdult valami, elindult valami. Jó érzés belegondolni, hogy milyen kemény utat tettem meg eddig, amióta kint vagyok. De mégis azt mondom, csupa nagy betűvel, hogy MEGÉRTE. Megéri. Nem feltétlenül a pénz, inkább a teremtő erő miatt. A stabilitás miatt. Persze, van még mit tanulni bőven, de úgy érzem, hogy végre sínen van az életem. Legalábbis az anyagi része:) Sok mindennel szembe kell még néznem magamban, pl. rendet kéne már raknom végleg a párkapcsolati- és érzelmi életemben, de már látom a fényt az alagút végén.
Hogy vége van megint egy korszaknak, mi sem bizonyítja jobban, hogy elhagyom eddigi kuckómat, pár hét múlva új albiba költözök, magyarokhoz végre. A munka egyelőre marad, de ez most nem is izgat annyira. Újra elkezdtem festegetni is üvegre, majd eladogatom őket. Szóval, lassan, de biztosan elvonulnak a viharfellegek életemből, és végre Ember, Férfi válhat belőlem..:)
Magyarország már nagyon hiányzik, szeptemberben megyek haza először (1 hétre), amióta kint vagyok. Várom már. Aztán, hogy mikor telepedek haza végleg, azt csak a Jóisten tudja megmondani. Talán jövőre.
Az elmúlt 4-5 évem maga volt a totális káosz. Albérletről albérletre, munkahelyről munkahelyre, tanfolyamról tanfolyamra, nőről magányba, magányból nőre vándoroltam, és még sorolhatnám azt a rengeteg összevisszaságot, ami jellemezte az elmúlt éveimet. Három éve még Spanyolba is elmenekültem Caminózni, hátha attól boldogabb leszek... persze nem lettem az:))) De azért az is felejthetetlen élmény volt.. Hamarosan megint megyek:)
Most úgy néz ki, hogy kezd végre valami szilárd alapja lenni a létezésemnek. Nem akarom elkiabálni, de remélem igazam lesz. Csakis rajtam múlik. Ugyan ki máson?
Akkor ennyi lett volna. Biztos kihagytam egy csomó mindent, bár lehet nem is fontos, ha nem jutott eszembe:)) Az egy dolog, hogy igazából soha semmire nem emlékszem... na hagyjuk inkább:)) Ha idáig eljutottál, kedves Olvasóm, nagyon köszönöm, minden jót..:)
 

Zuiro
2011. május 24.