Amikor térdrerogytál...amikor térdrerogytál, két karodat kitárva az ég felé tekintesz és minden olyan csendes...minden olyan békés. Látod, érzed a napfényt, ahogy simogatja a levegőt, az arcodat. Minden s mindenki vár. Rád. Nem baj, suttogják, nem baj. Te létezel s ennél nem lehet nagyobb öröme a világnak. Ahogy pislogsz, nézed a felhőket, világoskékké válnak az álmaid, hunyorogsz a Napba s vársz. Mindenki vár. Rád. A térded sajog, mennél már, de tudod, hogy valami történni fog. Igen, történik is, most. Lélekzel. Lélekzik a világ. Lüktetnek az atomok, a játékos szíved, lüktet és sóhajt a végtelen s vár. Rád. Felállsz. Tudod, hogy nem kell sehová sem menned. Itt vagy, minden s mindenki itt van. Sóhajtásod megremegteti a bolygókat, pálya, ív lett a képzeleted, sohasem voltál még ennyire nyugodt. Lüktetés, lélekzés s lüktetés a ritmusod,  a világ egyszerre dobban veled. Ne siess, pihenj. Ne fáradj, nem kell változnod. Semmit sem kell. Létezz, nevess, sóhajts s engedd meg a világnak, hogy közelebb jöjjön hozzád. Ne félj. Ha elindulsz utadon, menj oda azokhoz, akik térdrerogytak s az eget kémlelik. Remegő szívvel ülj le mellé... s Várj.