Pár napja megtaláltam a gibraltári utamról készült útinaplómat. Nagyon megörültem neki, hiszen már el is felejtettem szinte, hogy valaha jártam arrafelé is. Fontos állomása volt ez életemnek, bár nem tudom miért.. Csak sejtem. Talán azért, mert egy ilyen út alkalmával az ember szinte szerelmes lesz az életbe, a világba, a kalandba, meg úgy általában mindenbe..:-)
  Ezután volt még két utam, 2005-ben és 2008-ban (ezeket az útinaplókat is felteszem majd), és jelenleg is külföldön vagyok, bár nem mint csavargó, hanem mint "tisztes munkavállaló". Bár tudom, hogy lelkem mélyén mindig is megmaradok csavargónak, ezt az életszerelmet senki és semmi sem ölheti ki belőlem. Soha. A naplóban sokszor elhangzik az "út maga az élet, az élet maga az út" frázis. Milyen igaza volt 7 évvel ezelőtti önmagamnak! Akkoriban még "hivatalosan" nem foglalkoztam önmagammal, úgy értem, hogy nem jártam kurzusokra, táborokba, nem meditáltam, meg semmi ilyesmi nem volt, csak olvasgattam. Meg csavarogtam. Egy ilyen út jóval többet adhat az embernek, mint 600 év meditáció. Miért? A csendes, bonyodalmaktól és mindenféle veszélyektől mentes szobácska - vagy cella - mélyén nem szükséges annyira figyelni, és ébernek lenni. Szól a halk meditációs zene, ég a gyertya, illatozik a füstölő. Semmi veszély, semmi probléma, ez inkább csak olyan hobbi, "úri passzió". Nem mondom, hogy ez semmit nem ér, nem. De ha az életben gyakorlunk, több esélyünk van tudatosabbá, boldogabbá válni. Ezért is nagyszerű „gyakorlat” egy ilyen út. Szerencsére akkoriban még nem voltam „spirituális útkereső”, mert akkor a napló is tele lenne mindenféle okoskodással és hülyeséggel, mint a 2008-as lesz majd később… Ezt a gibraltári naplót jobban is szeretem, mint a többit. Van benne élet, még akkor is, ha sok helyen öntudatlan hazugságba keveredek. Mert ez legalább őszinte hazugság, mivel öntudatlan. Azt kell mondjam, hogy öntudatlanul sokkal intenzívebben éltem az életemet. Sok bölcs mondja, hogy a tudatos ember jobban szenved a tudatlannál, a vaknál, mert tudja, hogy mije hiányzik. Olyan, mint a félszemű. Szerencsére ezen az úton nem tudtam akkoriban, hogy mi hiányzik. Csak mentünk, mentünk, mint a meszes:-) Utólag nem is értem, hogy miért kellett annyira rohanni?:-)
  Mindezek ellenére nagyszerűen szórakoztam olvasás közben. Olyan szeretetre méltó a mesélő, olyan bájosan bosszankodik és hőbörög néha. Mert hát ő már nem én vagyok. Hálás vagyok neki, hogy megtette ezt az utat, igazán bátor tett volt. S meglepően jól látta a dolgokat, pedig akkor még nem olvasott egyetlen „szent” könyvet sem. Nem igaz, akkoriban már sok hasonló könyvön túl volt, de nem volt még felébredve. Mert ugye olvasni és meditálni mindenki tud, de felébredni csak kevesen. Akkoriban még nem voltam felébredve, az csak 2 évvel később következett be, a harmadik utam után.
  S mégis… Ebben az egész életben igazából nincs semmi különös, mégis amikor felébred valaki (de úgy ténylegesen, nem csak elhiteti magával és a környezetével), eleinte sokkal nehezebb lesz az élete. Elkezd figyelni és lámpaláza lesz, hogy nehogy elszúrja az életét. Figyeli magát és az, ami a múltban nem zavarta, most hirtelen zavarni kezdi. Pedig nem kéne, hogy zavarja. Az az önmagam, úton Gibraltár felé, sok tekintetben teljesebb volt, mint én most. Ha tudatosan figyeltem volna önmagam útközben, lehet, hogy zavart volna az egóm néhány megnyilvánulása. De mivel nem tudtam róla, nem is izgatott. Ehelyett ittam, buliztam, utaztam, hasist szívtam és szerettem a világot úgy, ahogy van. És kész! Viszont ennek meg az a hátulütője, hogy igazából a tudatlanság miatt nem tudok magamról, nem élem azt, aki élvezi az utat. Csak egy szép álom marad az egész. De csak egy ideig…
 Ezt kellene megtanulni megint, csak tudatosan. Tudatos öntudatlanságban élni. Tudatos hétköznapiságban létezni. Szóval, ne foglalkozz semmivel és senkivel, Élj, és remélem Neked is örömteli lesz az olvasás.

Zuiro
2010-12-05