Tizenhetedik nap
                      
„Várj, édes Donostia, megyünk!”

Két éve már megtapasztaltam drága Kresi barátommal Dél-Franciaországban, Narbonne városában egy pázsiton aludva, hogy nem valami kellemes dolog arra ébredni, ha beindul a locsoló szett. Szerencsére itt csak vaklárma volt, nem igazán ért el minket. Jelenleg 11-et mutat az óra s még mindig itt döglünk a folyóparton, holott az itteniek már nagyban futkároznak s kutyát sétáltatnak. Nem akaródzott elindulnunk, így felnyitottam egy palack fehér Las Cruzadas bort, ami jókedvűen csiklandozta átfagyott testünket s lelkünket. Ezt a bort még Sevillában vásároltuk, azóta cipeltem. Ez a reggeli „pirula” kell is, hogy megnézzük az itteni hatalmas katedrálist, amit tegnap este épphogy csak megpillantottunk a kocsiból. Nosza, induljunk!
   Megnéztük a székesegyházat, nagyon Pazar meg minden, de az igazat megvallva, már kezdem unni a műemlékeket. Nem úgy a bárokat! Azokat nem lehet megunni, mindegyik tartogat valami meglepetést az utazónak. Mindegyikben van egy kis báj, egy kis hangulat. Ahol éppen vagyunk, igazán kedves és aranyos, itt van nem messze a katedrálistól. Amin először megdöbbentem, az a WC. Le kellett menni egy lépcsőn, ahol egy alagsorban találjuk magunkat. Itt rögtön egy „festménykiállítás” fogadott, plusz apró-cseprő hangulatelemek úgy, mint ládák, fogasok s egyéb kacatok. Le is fényképeztem, nagyon tetszett. Olyasmi, mint a Papucs Pécsett. Kellemesen megmosakodtam mindenhol s feljövetkor, hogy ne legyen elég a meglepetésekből, megpillantottam a pénztárgépet. Hála Istennek, itt megállt az idő és nem törtek be a modernkor áldásai. A pénztárgép idősebb lehet, mint a csapos, pedig ő maga is egy idős úr. Az az oldalt tekerős, csilingelős és kattogós pénztármasina, eszméletlen! Igazán bájos. Ezek a dolgok jobban tetszenek néha, mint a hatalmas katedrálisok, bár azok is szépek, nem mondom. Tehát ily helyen kortyolgatjuk tejeskávénkat, lassan elindulunk stopolni Vitoriába, Baszkföld fővárosába. Várom már.
   Burgosból is menni kellett, akármilyen aranyosak is a bárok, s körölbelül 2 óra gyaloglás után ki is értünk a város szélére, ahol jól lehetett stopolni. Nem több mint egy óra várakozás után megállt a 12. sofőrünk 

„Suza”

személyében. Remélem jól írtam a nevét. Sebaj, végre egy nőci, aki nem is akármilyen nőci! Egy hosszú, vörös hajú baszk énekesnő vett fel minket, aki 35-37 körül lehetett, de iszonyúan jól tartotta magát. Ha tehettem, a mellein lustálkodott a tekintetem… Mint a végén kiderült, Pamplonába igyekezett fellépni. Nagyon vidám és belevaló csajszi volt. A hangja istenien rekedtes s szexi volt, öröm volt hallgatni, ahogy össze-vissza csacsogott. Útközben megálltunk kávézni, meghívott. Azt mondja órák óta vezet, azonnal kávét kellett innia. Ezt is úgy mondta el egy szuszra, csiripelve, hadonászva, egyem a szívét… Oké, nekünk mindegy, ráérünk. Amúgy se nagyon akartam kiszállni a kocsiból, nagyon megkedveltem, szinte bele is szerettem egy kicsit. Pont a zsánerem volt, a fene egye meg! Magyarhonban miért nem találkozok ilyen nőkkel?! Azt mondja ő is stopolt Spanyolban 1 évig, tudja milyen, ezért is vett fel minket. Nagyon tetszett Suza, nem győzöm ismételgetni. A kávé után megkérdezte: hasis? No problem, mehet – vágtuk rá. Szépen beálltunk s indultunk is tovább. Pazar képeim voltak: a táblák össze-vissza suhantak, a hatalmas hegyek tündököltek és úgy éreztem nem is a földön megy a kocsi, hanem a levegőben vagy ki tudja hol? Egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen ennek a varázslatnak, már-már halálosan szerelmes voltam ebbe a tündéri teremtésbe, Suzába. Folyton nevetett, kacarászott azzal az elbűvölően szexis hangjával; ezalatt max hangerőre vette a magnót, amiben Euromiths (remélem jól írtam le!) szólt. Kár, hogy nem volt a Sweet dreams, biztos megkattantam volna… Ezalatt emez is dobolt, füttyögött, dobolt, csipogott, nevetgélt, kiabált s dudált a világnak, mint az „Őrült Spanyol” néhány napja. Csak ez sokkal élettelibb és bájosabb volt, ráadásul női változatban. Az egész világot beterítette lelkével. Bele is szerettem Suzába pillanatok alatt, vajon mikor futok össze legközelebb egy ilyen nővel… Végül csak elkövetkezett az, amit egyikünk se akart: ki kellett szállnunk Vitoria és Pamplona között félúton. Itt volt egy elágazó Donostia felé, jó 55 km volt innen. Egy kisvároson (Alsasua) át kellett gyalogolnunk egy másik elágazót keresni, mert emez nem volt jó. Roppant hűvös volt már az idő. Gondoltuk nyomjuk még egy félórát (fél tíz volt), aztán ha nem lesz semmi, visszamegyünk az állomásra és befekszünk aludni. Ám szerencsénk volt! Mindössze 5 percet kellett várnunk, mire megállt egy szintén baszk srác (révén Baszkföldön jártunk már), aki Tolosáig vitt minket, ahonnan már csak 25 km volt San Sebastián, akarom mondani Donostia (baszkul). Bevitt minket a vonatállomásra, ahonnét szerencsénkre éppen indult egy vonat a célunk felé. Útközben a gyerek egy gyönyörű szép spanyol zenét hallgatott csodás női hanggal. Teljesen elszálltam, a szám már iszonyúan ki volt száradva, hatott a haska… Végül az állomáson meglepett engem kedves baszk barátom, és kezembe nyomta a kazettát, ajándék. Ehhez köze lehetett annak is, hogy mondtam neki: Baszkföld a mi második hazánk, imádjuk ezt az országot. Jártunk itt 2 éve is, nagyon megragadott. Nagyon örültem az ajándéknak, nem győztem megköszönni. Viszont nem volt sok idő hálálkodni, mert jött a vonat. Tízkor indult és 22:30-ra ért be Donostiába, mindössze 1,55 euróért! Furcsa volt, hiszen délen ezért elkértek volna minimum 3 eurót. Tehát megérkeztünk újfent az óceánhoz, hű szerelmemhez. Hatalmas távolságot tettünk meg eddig, szinte felfoghatatlan… A part menti falra telepedtünk le, mivel a parton nem lehet már aludni, sajnos. Felnyitottunk egy üveg vörösbort erre a nagyszerű alkalomra. Két év után újra itt lehetek, fantasztikus érzés. Olyasmi, mint Gibraltáron, csak másképpen vagyok boldog. Most úgy érzem: hazajöttem. Ugyan nem lehet látni az óceánt, de érzem minden porcikámmal, hogy itt hömpölyög alattam s együtt lélegzek vele, pazar s gyönyörű a világ megint. Teljesen úgy érzem, hogy egyesülök az úttal s magam is úttá válok… Azt hiszem most vagyok az út csúcsán, innen már csak lefelé lehet menni egy völgyön át egy másik csúcsra, amit úgy hívnak: Otthon…   
   A katarzis után újra a földön találtam magam, hiszen szállást kellett keresni. Még tavalyelőttről emlékeztünk egy átjáróra a hegyoldalon. Ott találtunk egy kis tisztást, alattunk édesdeden morajlott az Atlanti-óceán. Keki félretett még egy kis haskát a kocsiban, így újra betéptünk. Leírhatatlan az a nyugalom, ami akkor telepedett rám. Csodálatos volt. Végül az óceánt hallgatva álomra szenderültem…
   A sors viszont nem hagyta, hogy e fénypázsiton heverjünk, mert fél 5 körül jött két parti őr s közölték, hogy a hegyoldalon s a parton tilos aludni. A hegyoldal érthető volt (omlásveszély), de a part még mindig nem világos. Ha az úthenger miatt, ami éjjel szakadatlan lapítja a parti homokot, ám legyen. Végül félálomban fél óra gyaloglás után találtunk egy bokoraljat s oda dögöltünk le. 

Tizennyolcadik nap

„Irány a víz!”

Szerencsére nem volt hideg az este, így pulóver se kellett. Kinyílt a szemünk s tüstént megkerestük az első óriásboltot. Vettünk körülbelül 4 napi élelmet, plusz sört és egyéb nyalánkságokat, mindössze 7 euróért. Úgy 3 órája vagyunk már a parton, lenyűgöző, hogy mennyi fél pucér csajszi van itten… A bátrabbak a bugyit is lekapták s így mentek pancsolni a tekintetemmel egyetemben. Szóval, nehéz. Szenvedünk itt a bícsen, csak némi sör tud segíteni ezen a kínszenvedésen. Mikor leszek már csoki barna? „Sajnos” kell még maradnunk egy pár napig… hogy fogjuk kibírni…?
   Este lett, lement a Nap. Annyira nem is baj, mert úgy leégtünk, mint a huzat. Mindenem fáj. Holnapra vagy holnaputánra csoki barnák leszünk. Most itt ülünk egy padon és nézünk ki a fejünkből. Az óceán itt leskelődik alattunk, csendes és sötét. Hihetetlenül erős ez a roppant víztömeg! Délután viaskodtam – én naiv gyermek – a hullámokkal, de minduntalan hanyatt vágtak. Ezt a csatát ő nyerte meg ugyan, de holnap legyőzöm… elhatároztuk, hogy holnap már tényleg be kellene rúgni, mert még egyszer sem sikerült az út során. Szinte hihetetlen. Azért már hiányzik az a kellemes zsibbadás, elvégre most pihenünk itt. Nem atomrészegre akarom magam inni, csak kellemes szalonspiccre. Meg aztán azon is törjük a fejünket, hogy mikor induljunk haza. Az én javaslatom 28.-a, hétfő. Kicsit bánt, hogy 2 héttel rövidebb lesz az út, de hát eleget láttunk már, én már kezdek betelni az úttal. Nem lehet ezt sokáig bírni. Azt hiszem, nem lehet már mit tenni, mint hazamenni. Ez azt jelenti, hogy a 22. napon indulnánk. Ez is sok már szerintem. Ám hétfőig van még időnk gondolkozni, addig alszunk rá egy pár napot. Jó, de hol?

Tizenkilencedik nap

„Egészségedre!”

Végül is találtunk egy tök jó szálláshelyet, karnyújtásnyira a padtól, ahol ültünk órákig. Fel kellett mászni ugyan néhány métert a sziklákon, de könnyedén sikerült. Ezen a helyen ébredtünk kb. 10 óra felé, jó sokat aludtunk, mégis fáradtak maradtunk. Ez már rég az út fáradalma. Elbattyogtunk az állomásra lerakni a cuccot, ami 3 eurónkba került. Utána több óra gyaloglás következett némi pihenővel. Hozzászoktunk már. Ma ünnep van egyébként, tehát nem tudtunk óriásboltban piát venni. Azzal töltöttük az időt, hogy leirkáltuk a baszk betűtípust, amit a boltok feliratáról másoltuk le. Végül találtunk egy boltot, ahol vettünk fejenként 3 db 1 literes Cruzcampót (az eladóhölgy csak hitetlenkedett) és elindultunk fel a hegyre, a szoborhoz. Már csak a „Q” betű hiányzott a gyűjteményünkből…
   Felértünk a szoborhoz 17-re, azóta itt piálunk. Már kezdek egy kicsit beállni… Jelenleg fél 8 van, lassan zárnak, pontosan 8-kor. Kár, hogy zárnak, mert szívesen itt aludtunk volna. Utána nem tudom hová vet minket a jósors. Keki – ravasz módon – előkotort még egy kis haskát, ennél mindig van?
   Így beállva indultunk le a partra, ahol éppen jazz fesztivál zajlott. Arra már nem emlékszem hogyan jutottunk le, ahol egy koncert előtt találtuk magunkat. A színpad előtti tánctéren nagyon sok fiatal táncolt s üldögélt, akik Donostia fölé haskafelhőt pöfékeltek… Már nem is csodálkoztam azon, amikor Kex elővette az utolsó adagot, mondván, hogy segítsünk a fiataloknak a haskafelhő létrehozásában. Így beállva lestünk ki a fejünkből s hallgattuk a koncertet. Nem értettük egyébként a világot, de hát ez volt benne a szép, erre a zsibbadásra vágytam hetek óta. Rengetegen buliztak, jó volt ennyi fiatal között lenni, nem kellett az út szélén rohadnunk. Ám elérkezett a rettegett pillanat is: kijózanodtunk. Fáradtan és szétesve visszakullogtunk a jól bevált szálláshelyünkre, ahova immár másodszor dögöltünk le hullafáradtan…

Huszadik nap

„Süss, drága Napocska…”

Reggel felriadva, vízért kiáltott hitvány szervezetem. Ehhez azonban el kellett indulnunk az állomásra. Ugyanis 13-kor lejárt a 24 óra a csomagmegőrzőben. Délre oda is keveredtünk, lemosakodtunk s nem tudtuk, nem értettük a világot. Nagyon nehezen indultak be a fogaskerekek az agyunkban, csoda hogy elkezdtek működni. Végül csak megmozdultunk s egy lassú kávézás után, csomagjainkat újabb 24 órára otthagyva, elindultunk a partra. Körülbelül fél 2-től 21-ig száradtunk a barátaink, a Nap s az óceán társaságában. Újfent leégtem, de azért lassan kezdek barnulni, vétek lenne fehéren hazamenni. Most itt ülünk egy padon a város sűrűjében sörünket szürcsölve. Nézzük ezt a sok-sok embert, él és virágzik az éjszaka, szabad a világ. Mindkettőnket mardos már a honvágy elég rendesen. Végre elhatároztuk, hogy hétfőn hazaindulunk. Az út egyik, hanem a legnehezebb része következik. Remélem gyorsan és gond nélkül hazaérünk, nem szeretnék pont a célegyenesben elbukni. Ám most hív minket is az éjszaka, nem maradhatunk egyhelyben.
   A sör elfogyott, így indultunk a megszokott helyünkre. Sajnos három hátizsákos is felfedezte ezt a príma helyet, így egy kicsit odébb dögöltünk le. Ez lett volna a kisebb baj a sok hangyán kívül, ám úgy hajnal 5 óra tájban elkezdett esni az eső. Úgy látszik itt 5 óra az ébredés ideje… Behúzódtunk a fák alá, de vajmi keveset ért. Így, csuromvizesen köszöntött ránk utazásunk 21. napja.

Huszonegyedik nap

„Elmozdulás”

Olyan 7-ig húztuk még, aztán menni kellett, mert szarrá áztunk volna. Egy eresz alá húzódtunk be, de a hideg ránk parancsolt és elsiettünk az állomásra. Hamarosan úgyis lejár a csomagmegőrző. Szóval, most itt száradunk az állomáson a stopos legnagyobb ellensége, az eső miatt.
   Már 7 órája itt sorvadunk, az eső pedig még mindig nem unta meg. Egyszeriben nem tudunk mozdulni sehova, le vagyunk láncolva. Mindjárt lejár a csomagmegőrző, aztán szerintem továbbra is maradunk itt – rohadni. Esik a világ.
  Ahogy megjósoltam, úgy történt. Úgy 17-ig dekkoltunk még az állomáson, töltöttem a telefonom. Ám nem töltődött fel teljesen, mert begolyóztunk volna, ha még 1 perccel is tovább kell maradni. Így hát elmentünk valami bolt után kajtatni, mert nem ettünk még semmit aznap. Szerencsére elment az eső, de a lába még mindig ott lógott a levegőben. Mivel vasárnap volt, nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy nyitva van valami. Utálom a vasárnapokat! Nem lehet csinálni semmit, mert minden zárva van, hátha még az eső is esik, jaj… Végül csak találtunk egy boltot, ahol vettünk kenyeret s kajáltunk. Utoljára még megnéztük az óceánt (éppen háborgott) és elbúcsúztunk Tőle. Hat órára visszamentünk az állomásra, hogy mielőbb elhúzhassunk már Iruñ-ba, a spanyol-francia határra. Ment is egy vonat 18:40-kor, azzal jöttünk el. Némi gyaloglás után találtunk egy szupermarketet, annak az eresze alá húzódtunk be, ugyanis megint elkezdett esni. Szívás ez az utóbbi 2 nap, remélem csak ennyi lesz. A bolt holnap délelőtt 9-kor nyit, bevásárolunk s irány a határ! Ám addig itt kell dögölnünk a bolt előtt, tiszta hajléktalanok vagyunk már… Nem így képzeltem el a második fejezet lezárását, de a nyaralásnak vége, haza kell menni, nincs mese. Szélsebesen, szelek hátán akarok repülni, hazáig meg sem állva. Remélem nem lesz baj, s gyorsan otthon lehetünk. Három hetet töltöttünk el Spanyolországban, jó s szép volt, de most már Magyarország édeskés levegőjét szeretném magamba szívni, Isten minket úgy segéljen!

Vége a második fejezetnek