Talán elképedtél már azon, hogy tulajdonképpen milyen szerteágazó és lehetetlenül ismeretlen az Élet. Talán a végtelenből fakad és végtelenné szakad, majd újra visszatér végtelen állapotába. „Mi”, akik csak figyeljük, vagy tevékenyen részt veszünk ebben a játékban, sokszor csak kóválygunk s értetlenkedve meredünk a messziségbe e hatalmas csoda láttán. De honnan fakad ez a gigászi teremtmény, akit-amit sokan kisajátítottak és sokszor bezárják egy aprócska szócskába, ti. „Istenbe”?
Ha „Istennek” lenne olyasmi (végül is van bizonyos szempontból), amit személyiségnek nevezhetnénk, igencsak elcsodálkozna ezen a korlátoltságon. Furcsa, hogy milyen könnyelműen bánunk olykor e mérhetetlen tömeggel és akarattal. De számomra az sokkal furcsább, hogy különállónak tekintjük magunkat „Istentől”, vagy ahogy Én jobban szeretem nevezni, a Léttől. Pedig Isten van a legközelebb hozzánk. Azért tévesztjük el, mert annyira nyilvánvaló, annyira kétségbeejtően Egyszerű, hogy nevetséges feltételezésnek tartjuk. (Nem hisszük el, hogy tudjuk már az Igazságot, ezért újra és újra nekiszaladunk.)
Honnan e terebélyes szerelem? E végtelenbe suhanó izzás? Érdekes, hogy a legtöbb kérdésünk mindig az eredetre, az origóra, a forrásra s az okra irányul. Miért, ugye? Honnan tudod? Mi az oka? Ki vagy Te? Mi vagy Te? Ismerős kérdések, igaz?
Valami ilyesmi motoszkál az Én fejemben is, ezért is ragadtam „tollat”. Az eredetről, a magvakról szeretnék okoskodni egy kicsit. Rögtön az elején szeretnék viszont leszögezni egy-két dolgot.
Először is azért, mert egyes szám második személyben írok, nem jelenti feltétlenül azt, hogy bármi is igaz lenne Rád az itt leírt megállapítások közül. Ez az írásforma csak megkönnyíti a dolgomat, így könnyebb magyarázni. Mindig kételkedj, de ne kötekedj! – ahogy egy nagy kedvencem mondaná.  Én itt nem megtámadhatatlan „igazságokról” beszélek, egyszerűen csak megosztom Veled a gondolataimat és érzéseimet. Ha ez neked segít, örülök neki.
Továbbá arra kérlek, hogy ne fogadd vagy hidd el feltétel nélkül a szavaimat, egyáltalán nincs kizárva, hogy tévedek, sőt. Az a legjobb, ha egyszerűen csak elengeded magad és hagyod áramlani azt, aminek áramlania kell. Úgysem tehetsz mást... J
Akkor vágjunk bele a semmibe. Rögtön az elején elárulom, hogy nincs semmiféle menetrendem, hagyom folyni, áramlani a dolgokat. Valahogy így szokott lenni. Észrevetted már, hogy amikor boldog vagy, akkor mindig minden olyan plasztikus, folyékony és illékony? Oly könnyű, rugalmas, nyílt, dallamos. Ez tök jó érzés. Ellenben, amikor szomorú s kétségbeesett vagy valamiért, akkor minden olyan nehéz, rideg és kemény. Ez biztos nem véletlenül van így. Te a Boldogság vagy. Ami olyan, mint az illat. Te végül is az illat(od) vagy. A korlátaid miatt érzed magad szilárdnak olykor-olykor. Minél boldogabb, minél korlátlanabb vagy, annál kevésbé vagy szilárdabb. Ez nem azt jelenti, hogy a korlátoltság rossz dolog vagy bűn lenne, egyszerűen csak ez van.
De honnan ez illatparány? E világpára. Honnan eredsz, mondd? Tudod-e ki vagy Te? Hm. Hol van az illat forrása... lényed megbúvó patakja honnan ered? Erre próbálok ma este választ találni.
Amikor elfelejted magad, amikor nem gondolsz arra a személyre, akit magadnak hiszel, amikor úgy tűnik, hogy Te magad vagy a tér, akkor vajon tudsz-e magadról? Amikor a szerelem tűzvihara izzik a szíved titokzatos odvaiban, mondd, gondolsz-e magadra? Amikor egész lényed a végtelenben hömpölyög, túl téren és időn át... hol vannak a határaid?
Benned.
Amikor az eredetét keresed annak, aki-ami vagy, mondd, valójában hol keresgélsz? Elárulom neked: a fejedben. Gondolatokkal akarod megfejteni azt, aki-ami vagy. Konkrétan a boldogtalanság ebből a folyamatból eredeztethető leginkább. Máris megtaláltuk az egyik legfurcsább magvat. Elgondolkoztál már azon, hogy milyen könnyen átélhetjük a boldogtalanságot? Senki sem akar boldogtalan lenni, mégis olyan frappánsan megy mindenkinek. Ez nem is tétel. A boldogtalanság olyan, mint az egyszeregy. Mellesleg boldogtalannak lenni sokkal nehezebb és fárasztóbb, mint boldognak lenni, megsúgom neked. Tudod, milyen sok energiát felemészt a boldogtalanság? Óriásit. Tengernyit. Csak azért tudsz boldogtalan lenni, mert olyan végtelenül erős vagy. Illetve Te vagy az erő pontosabban fogalmazva. A lángoló lángolás lángja. Ízlelgesd ezt a mondatot: azért tudsz boldogtalan lenni, mert olyan végtelenül erős vagy. Mert bármit megteremthetsz. Csak a boldogságot nem tudod, illetve nem emlékszel rá, mert ezt nem tanították az iskolában két fontos képlet és nyolc vers között. Pedig ezzel kellene kezdeni az életet. A pénzről sem tanítanak, de ez egy másik téma.
Én a Boldogság keresését mindig úgy írnám le, mintha a sötétben keresnéd a lámpádat. Hadonászol össze-vissza a fénycsóvával, de sehol sem találod azt a fránya lámpát. Mert talán meg kellene állni néha és megnézni, hogy ki vagy te itt s most! Amikor a sötét szobában találsz valamit, ami visszatükrözi a lámpád (Boldogságod) fényét, azonnal rátapadsz. Mert azt hiszed, hogy ama dologban van elrejtve a boldogság. Te vagy a Boldogság! Te világítod meg a világot isteni fényeddel, te hozol fényt a sötétségbe, te teremted meg azt, ami szemed fényébe kerül. Ez egyébként egy nagyon ravasz dolog volt a civilizáció részéről. Téged, a boldogságot magát, arra kondicionáltak, hogy keresd meg magad. Azt mondták, hogy ez meg az majd boldoggá fog tenni. Amikor megszerezted, egy pillanatra abbahagytad a keresést, és megláttad önmagad, megérezted lényed (lámpafényed) melegét. Ezért azt hihetted, hogy abban a dologban vagy emberben van elrejtve a boldogságod. Aztán a keresés újra megindult, miután meguntad az aktuális kacatot vagy személyt. Jó régóta van ez már így. Életek milliói, milliárdjai óta. Végül is ráérsz, nem?
Jó, jó, de akkor mit lehetne tenni, ha ez tényleg így van? Fontos, hogy fontolóra vegyük azt az eshetőséget is, hogy igazából nem kell tenned semmit. Csak meg kell állni egy pillanatra. A boldogságot nem elérni, hanem észrevenni kell. Nem megvilágosodni kell, hanem észrevenni, hogy minden Az. Nem lehet elérni a Létet, „Istent”. Egy hal hogyan éri el a tengert, az óceánt, a vizet? Állj meg és hagyd magad „párologni” és „gőzölögni”. Hadd pattogjon és növekedjen a kis lángocska, ami benned táncol, pontosabban ami vagy. Idővel a kis lángocska erőre kap, majd fáklya lesz belőle, majd egyre nagyobb s nagyobb lesz, mígnem felégeti az egész Létezésedet. Felégeti a kis egócskádat.
Hogy lehet felcsiholni a lángocskát? Először is kell a szikra, amiért igazából nem nagyon tehetsz semmit, ez kegyelmi aktus. Na nem mintha valami baj lenne Veled, ha nincs még meg a szikra, de ezért sajnos nem tehetsz igazából semmit. Viszont, ha már olvasol pl. spirituális vagy bármilyen olyan jellegű könyvet, ami felébreszt álmaidból, akkor már feltehetőleg felébredtél. Felébredni nehéz, de utána már végül is nincs sok dolgod, csak ki kell mászni az „ágyból”. Sokszor van úgy, hogy úgy ébredsz, mint akit agyonvertek, ugye? Alig tudsz kikecmeregni a meleg takaró alól. Ez is olyasmi. Inkább visszaaludnál, minthogy kibújj és dideregj. Csak az a gond, hogyha már egyszer felébredtél, akkor már nem, vagy csak nagyon-nagyon nehezen tudsz visszaaludni. Sőt, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy 7 éve, amióta ébren vagyok, egyszer sem tudtam még visszaaludni spirituális értelemben. Pedig elhiheted, hogy próbálkoztam elég keményen néha, de nem jött össze szerencsére - és sajnos. Nem tetszett, amit láttam. Még mindig van, ami nem tetszik, de hát ez van, Én ilyen lassan ébredő típus vagyok...:) De elhúzhatod a függönyt (a világot)! Megengedheted magadnak, hogy besüssön a Nap, és lágy fényével megszeretgessen. Persze, gyakran félünk, hogy mi lesz, ha kiállunk a fénybe, de hát mi lenne? Mi vagyunk az Élet, halhatatlanok vagyunk. Mi vagyunk a Halál. MI vagyunk Isten. Mi vagyunk az Út. Mi vagyunk Minden! A Teljesség Teljessége vagyunk.
Szóval, állj meg egy pillanatra. Mondjuk, nézz a kezeidre, végy néhány tudatos lélegzetet, figyeld a testedet. Ahogy felveszed a cipődet, ahogy szeretkezel, ahogy egyszerűen csak jársz-kelsz az utcán! Nem nagy ördöngösség. Próbálj tudatosan létezni. A tudatosság azért kell, hogy meg tudd fordítani lámpád (figyelmed) fényét, és hogy Önmagadra irányítsd. De ez még nem elég, óh de mennyire hogy nem. A figyelem, a tudatosság csak a kezdet. Öntudatlanul élni az életedet, értelmetlen dolog. Persze ennek is van értelme, de hát olyan, mint az ízetlen ebéd, a színtelen világ, az orgazmus nélküli szerelem.
Lásd meg, hogy miképpen is élsz! Állj meg és érintsd meg bőröd, simítsd meg hajad, érezd testedet! S ha ez már megy, tehát tudatosan mozogsz például, akkor térj át a gondolataidra. Nekem már olyan könnyen megy a testfigyelés, hogy nyugodtan „elfeledkezhetek” róla. Egyszerűen tudom, hogy megyek, hogy nyomkodom a billentyűzetet. Egyszerűen tudatában vagyok a létezésemnek, tudatos létezőként élek. Hét év gyakorlás után mondjuk ez a minimum...:)
Olyan jelei vannak ennek, hogy a tested harmonikus lesz és eltűnnek belőle a görcsök. Utána jön a gondolatfigyelés. Ez hasonló, de erről majd a következő opusban írok. Már, ha lesz, aki elolvassa. Persze legutóbb, amikor otthon voltam, megkaptam a leb*szást, hogy miért nem írok, de ezek szerint tényleg olvassák ezt a blogot.. Itt szeretném elárulni, hogy a gondolatfigyelés egyik eredménye, hogy eltűnnek a gondolatok és csak a csend marad. A csend pedig nem írható le szavakkal. De ez egy másik téma megint.
Elég durván elkanyarodtam az eredeti témától, sorry.
Szóval, akkor mi van azokkal a furcsa magvakkal?
Semmi. Nincsenek magvak. Nincs semmi furcsa sem. Te vagy a Mag. Belőled sarjad minden és benned hal el. Mintha egy végtelen, határok nélküli gömb közepe lennél. Mintha a vízben akarnál elrejteni egy csepp vizet. Végül is megteheted, meg is tetted voltaképp. Korlátokat aggattál mag-adra, hogy embernek hihesd mag-ad, hogy saját mag-jaid legyenek, melyek szintén kisarjadnak és szintén mag-vakat hoznak Ön-mag-adban. Bármit elültethetsz, bármit megteremthetsz. Isten egyik magja vagy. Ha akarod elültetheted a boldogtalanság magvát, amiből kisarjadnak azok az érzelmek (harag, szomorúság, fájdalom stb.), amelyek ellen nap, mint nap küzdesz, reggeltől estig. Hogy aztán alvás után újra folytathasd. S akkor csodálkozol, hogy miért vagy boldogtalan... Nyesegeted a boldogtalanságfa ágait, leveleit, de sajnos el kell mondjam, hogy ez a küzdelem sosem fog véget érni. Még ha meghalsz, akkor sem. Tudod mivel öntözöd, „ápolod” a fájdalomfádat? Azonosulással, agyalással, öntudatlan reagálással, a tudatosság hiányával, a figyelem öntudatlan „irányításával”. Nap, mint nap ezt teszed! Ébredj fel! Lásd, hogyan vágod gallyra az életed és az egész-séged! Lásd! Lásd azt a pusztító folyamatot, amivel szenvedésre ítéled magad! Az öntudatlan gondolatid, melyek táplálják az öntudatlan érzelmeid, amazok meg táplálják önpusztító gondolataidat! Ébredj fel végre! Már eleve Boldog vagy! Vedd észre, könyörgöm!
Ültesd el s gondozd a Boldogság, az öröm fáját azzal, hogy jelen vagy a cselekedeteidben, tudatosan létezel! Figyeld magad! A többi meg majd jön magától. Csak ne add fel. Hidd el, többen szeretnek, mint gondolnád... J
Ölellek, egyelőre ennyi, majd folytatom...
                                                                                                                                            Zuiro
                                                                                                                               2012-06-01