Valahonnan a mélyből megérkezik a késztetés, a hívás, hogy üljek le egy kicsit "csendmedizni". Általában nap végén szokott lenni, de van úgy, hogy kihagyom, mert nem érzek semmilyen késztetést rá. Leülök. Kényelmesen elhelyezkedek. Behunyom a szemem. Hagyom, hogy az aznapi események, gondolatok, érzelmek, stresszek kipörögjék magukat, és igyekszem teljesen megbocsájtani magamnak és azoknak, akik "megbántottak" aznap. Ez körülbelül 20 perc-fél óra. Ilyenkor szó szerint nem csinálok semmit, csak tudatosítom a létezésemet ("Vagyok!"), ha netán elkalandozna a Figyelmem. Az elmém kitombolja magát, ha éppen stresszesen telt a napja, majd szép lassan megnyugszik. A felszínes érzelmek, gondolatok végül elcsendesednek, elfáradnak és végre előemelkedhet a valódi csend. Semmit sem erőltetek, nem irányítom a figyelmemet, nem avatkozom bele gondolataim, érzelmeim folyásába, nem ítélkezek semmi és senki felett, egyszerűen csak hagyom lenni a dolgokat, miközben folyamatosan tudatában vagyok a létezésemnek. Ha ez utóbbi nem lenne, belemerülnék elmém esetleges drámáiba, szerepeibe. Ilyenkor csak hagyom őt, hadd futkározzon. Mintha levinnéd a kutyát sétáltatni. Elengeded a pórázt, mondjuk. Nem mintha napközben nagyon rángatnám vagy beleszólnék az életébe, de a munkahelyi környezetben a többi embertől és ezáltal saját emberi reakcióimból óhatatlanul képződik némi feszültség és hordalék.
Szóval 20-30 perc után végre "megkezdődhet" a valódi csend. Ha eltalálom a hullámhosszot, akkor egész mélyre lesüllyedek és továbbra sem történik semmi...:) Csak vagyok, mélyen a békében. Tudatos létezőként. Semmit sem erőltetek, egyszerűen csak hagyom, hogy előemelkedjen a Csend. Újabb meghatározhatatlan időegység után már oly erős a csend, oly mélyen benne vagyok (a testem is), hogy szép lassan eltűnnek a határok. Már nem tudom megmondani, hogy ki vagy mi vagyok, csak átélem a csendet, átélem a békét. AZzá válok. Itt már a folyamatos tudatosítást is nyugodtan elhagyhatom, egyszerűen nem tudok nem tudatos lenni, hiszen tudatossággá válok. De ez is elég torz így leírva, mert nincs ott senki, aki kijelenthetné, hogy "én vagyok". Csak a "vanság" erőteljesen vibráló frekvenciája rezeg Egy-ütt "velem". 
Aztán bizonyos "idő" elteltével megérkezik a késztetés, a hívás a felszínről: "elég volt". Majd szép lassan újra visszatérek az identitás korlátai közé , de ezúttal sokkal élőbb, vibrálóbb identitássá válva, a mély béke emlékezetével. A testemet lassan, nagyon lassan megmozgatom, kinyújtózok, egy kicsit hanyatt fekszem, amíg visszatérek a világba. Óvakodva attól, hogy elmém gondolatai ne vegyék át újra terepet. Ezt úgy érem el, hogy a Figyelmemet a Semmibe, az Ürességbe irányítom vissza. Kvázi visszaforgatom azt az energiát, amit a Figyelmemmel, illetve a tudatos létezésemmel termelek. Fontos, hogy ne engedjem át a terepet újra az elmének, az egónak. Persze nem szabad elnyomni "őket", inkább csak állhatatosan a csendre, vagyis Önmagamra figyelek.
Általában sikerül ez a foyamat, de van, amikor a hétköznapi történések szintjénél nem tudok tovább menni. Ilyenkor legalább addig maradok csendben, amíg valamelyest tiszta tudattal alhatok el. Nagyon fontos. Azt vettem észre, hogyha tisztán, feszültségmentesen alszom el, akkor a tudat sokkal nagyobb takarítást tud végezni, amíg alszok. Ez azért jó, mert így a mélyebb rétegeket is át tudja fésülni (a tudat). Éppen tegnap este volt ilyen. Elég mélyre le tudtam menni, és reggel feljött egy feldolgozatlan esemény valahonnan iszonyatosan mélyről. Szinte éreztem a vájatot a tudatalattimból a felszíni tudatom felé. "Ejha" - mondtam, "ezt már nagyon régóta elfelejtettem". Megkerestem a törmelékben az aranyrögöt és találtam benne valamit, amit érdemes elengedni és feldolgozni. Továbbá beláttam, hogyha együttműködöm a tudattal ilyen formában IS, akkor sokkal jobban alszok, és sokkal gazdagabbak és színesebbek az álmaim is. Manapság már nem ritkák a párhuzamos (?) világokba történő látogatásaim, és megdöbbentő események tanúja és résztvevője lehetek. Üröm az örömben, hogy sajnos még nem vagyok tudatos álmodás közben, így vajmi kevés beleszólásom van a dolgok irányításába tudatosan. De idővel... ha így folytatom, néhány hónapon, éven belül sikerülhet.
Tehát ajánlom mindenkinek a lefekvés előtti csendmeditációt, akár már 5-10 perc is csodákat művelhet az emberrel, tudattal. Jómagam már 4 éve gyakorlom ezt a fajta "meditációt", ez a kedvenc gyakorlatom az összes közül. A sok hasznos hatása mellett a kedvencem az, hogy úgy alszok, mint a tej...:)
Persze próbálom átültetni ezt a mindennapi életbe is, hogyne. Tudatos létezés, ellenállás nélkül, befogadva mindent, amit csak tudok. Nem mindig sikerül, van, amikor elveszek az érzelmeim és gondolataim viharában, de hát gyakorolni kell:)
Akkor ennyi mára. Sok sikert. 
Zuiro