Írnom kell. Mindegy mit, valamit. Szokás szerint most sem tudom, hogy mi fog kisülni belőle, de vágjunk bele. Mindig akkor ülök le írni, amikor már nagyon kikívánkozik az, ami belül van. Olyan vagyok, mint egy felhő, s mikor már tele vagyok, akkor egyszerűen elkezdek esni, záporozni. Mind ilyenek vagyunk. Végtelen üres terek, mik olykor-olykor megtelnek s kitágítják az Élet határait. Illetve új határokat teremtenek. Észrevetted már, hogy a legtöbb dolog az életben olyan, mint a szex(ualitás)? Megjelenik a vágy, mint egy finom szellő, ami örvénylik, egyre erősebb s erősebb lesz, majd eléri a csúcspontját és kitör. Leginkább a dalokban figyeltem meg ezt a folyamatot, de igazából mindenben benne van, hisz ez minden: egy állandó lüktetés, egy folytonos orgazmus. Féljük a halált, pedig azt sem tudjuk mi az. Féljük a halált, pedig az emberi élet legnagyobb orgazmusa az, amikor meghalsz. Csak szemléld meg. Irányítsd tekinteted, figyelmedet arra, ami érdekel: ez a vágy. Megvizsgálod, megtapizod, megszagolod, esetleg ellenállsz neki vagy megtámadod. Aztán jön a megértés - szerencsés esetben. Az aha!-élmény. Ez még nem az orgazmus, inkább csak előjáték...:) Ha megérted, ha megismered azt a valamit, amire ráirányult a figyelmed, akkor megkezdődik az eggyé válás. Magadba olvasztod. A teljes megértés, a belső fény felvillanása az orgazmus. Eggyé válsz vele és igazsággá válik, de csak számodra. A gond akkor szokott kezdődni, amikor nem akarod elengedni, amikor már nem akarsz újra meghalni. Mert ilyen is van széles e létezésben. Vagy létezésen? A gond akkor van, amikor nem akarsz új levegőt venni, és bent tartod a régit, mert azt hiszed, hogy megfulladsz, ha elengeded, ha újra lélegezned kell. De ez nem baj, semmi sem baj. Vakon születtünk, vakon élünk, és vakon is halunk meg. De lehet másképpen is élni, Élni. De erről később.
      Úgy tűnik, hogy változik a stílusom, változik a lényem. Hiába mondogattam eddig, hogy minek változtassak a jól bevált fogalmakon, gondolatokon, elveken, most mégis úgy alakul, hogy a saját szavaimmal "kell" leírnom azt, ami leírhatatlan. Tisztelem, becsülöm, szeretem a mestereket és örökre hálás leszek-vagyok Nekik, de itt az ideje a saját utamat járni. Szóval változások fognak beállni a szóhasználatomban (is). Ez nem jelenti azt, hogy innentől kezdve tűzzel-vassal üldözni fogom azt, amit nem Én találtam ki. Csak ne lepődjön meg senki, ha pl. a Figyelem vagy a Tudatosság szavak helyett az Éberséget vagy a Tapasztalást fogom használni. Vagy éppen semmit, csak "hétköznapi" fogalmakat. Úgyis mindig Ugyanarról van szó, tehát ez nem is olyan lényeges. Inkább a sztorizgatás és a mesélés irányába fogok elmozdulni, de ez még úgyis változik. De mielőtt folytatnám, köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik olvassák ezt a blogot, nélkületek semmit sem érne az egész.
      Na, miután elszállt a szöveg nagy része, kénytelen vagyok ismét leírni mindent innentől. Nem mondanám, hogy nyugodt vagyok, sőt! Nyomdafestéket nem tűrő stílusban tudnék csak most írni, úgyhogy várok egy kicsit...:) Az a gond, hogy nem emlékszem semmire, amit írtam az elmúlt 20 percben... Nna, levegő kifúj, akkor még egyszer. Miért nem emlékszem semmire! :) Áááááá! Elég nehéz visszatalálni a már kitaposott ösvényhez, de talán nem is kell. Az élet is ilyen. Mindig csak Egy lépcsőfok van. Amin állunk. Amiről elléptünk már, és amire rálépünk még nem létezik. Hú de nehéz visszatalálni! De mivel mindenképpen szeretném folytatni, tovább írok. Most egy darabig csak fecsegni fogok, míg újra meg nem száll az ihlet.
     Na, hát ilyen nincs! Ismét elszállt minden. Nem lehetek ennyire béna, Istenem... :) Na mindegy, elmentem vacsit főzni, és azóta megbékélt a lelkem. Most már csak azt kéne kitalálni, hogy mit írjak még. Az alapérzést, sugallatot, amiért leültem írni, még mindig nem írtam le, na de most megpróbálkozok vele. Jól bebiztosítom a szöveget a végéig, szóval innentől nincs megállás. Apropó, észrevetted már, hogy nincs igazán biztonság a világban, világon? Ez a megállapítás nem újdonság, mindenki tudja, akinek van egy csepp esze. Mindenki tudja, mégis az emberek 99 %-a védekezni próbál ellene. Vajmi kevés sikerrel. Gondolom sejted miért. Kérdem én, hogyha Te az anyagi világban élsz, akkor miért gondolod azt, hogy az anyagból alkotott bástyáidra és védőfalaidra nem hat a változás törvénye?! A pénz, az erős házad, a „biztos” munkahelyed talán nem az anyagi világban van? Ez nonszensz. Minél vastagabb falakat emelsz magad köré, annál nehezebben találsz ki az általad emelt labirintusból. Ha tényleg biztonságban lennél a fájdalmaid, a személyiséged, a gondolataid, az érzelmeid és a megannyi „tégla” mögött, akkor mégis miért sérülsz meg olykor-olykor? Miért halsz meg? Miért öregszel meg? Lásd meg, hogy szinte mindent, a „dolgaid” 99,99 %-át arra használod, hogy biztonságban érezd magad, hogy eltakard az élet bizonytalanságát. Ez egyáltalán nem gond, csak lásd meg, hogy a szabadság így nem érhető el.
Hm. Mindig kell valami, amibe belekapaszkodhatunk, mindig. Egy szép gondolat, egy érzés, egy „biztos” állás, egy biztos világ. Merev hitrendszerek, merev világnézetek, se szeri, se száma az eszközöknek, amivel eltakarjuk a bizonytalanságot. A legtöbbször még a „szerelmet” is erre használjuk fel. Kell valami biztos pont az Igazság ellen. De ez sajnos lehetetlen. Templomba, mesterekhez, kurzusokra járunk, mindent kitalálunk, hogy legyen valami maradandó az életünkben. Meg akarunk világosodni, eksztázisba akarunk kerülni, csakhogy ne kelljen érezni, hogy teljesen védtelenek vagyunk. Ebben a formában! Vagyis a formában magában. Ítélkezünk, keressük a „tudást”, a végtelent, Istent, az angyalokat, a többi embert, az elnyomott Énünket, aki majd jól megvéd minket. Megrázó? Ha már rájöttél erre, akkor tudod magad is. Csak gondolj bele, hogy milyen abszurd ez az egész. Hogyan védekezhetne a rész az egész ellen? Sehogy. Vagy Te magad leszel a Teljesség vagy sosem leszel biztonságban. Mellesleg hol? Van egyáltalán ilyen hely a Létezésben? Ha Te magad nem érzed magad biztonságban, nincs az a dimenzió, ahol békére lelhetnél. Valójában a biztonság maga nem egy hely, nem egy asztrál betonfalakkal körbevett terasz a mennyország fénylő pázsitján... A biztonság igazából maga a bizonytalanság. A védtelenség. A megadás. Ha lemondasz mindarról, amiről úgy gondolod, hogy elveszítheted, elnyered a valódi Biztonságot. Ugyanis azt nem kell keresni, hisz az Te magad vagy! Ha eggyé válsz Önmagaddal, az Élettel, azaz a Halállal, nincs mitől félned. Ráadásul a bizonytalanságot valami olyan homályos valamire való fókuszálás okozza, ami még csak nem is létezik: ez pediglen a jövő. Valójában a bizonytalanság nem egy kívülálló dolog, hanem egy tulajdonságod, amit rávetítesz a világra, ami azt szépen visszatükrözi. Ha a jövőre gondolsz, mert arra csak gondolni lehet, akkor tulajdonképpen a saját gondolataidtól, vagyis önmagadtól félsz!
     Természetesen ez nem ilyen egyszerű. Sokszor csak azt vesszük észre, hogy máris rettegünk, és a fájdalom is ott lapul a mélyben, felszíni tudatosságunk „alatt”. Csak a szív nyitottsága és a teljes megadás szüntetheti meg a bizonytalanságot, a félelmet.
Na de jól elkanyarodtam úgy mindentől, amit igazából le szerettem volna írni... Talán majd legközelebb...:)

Ölellek,
Zuiro
2012-08-19