Elkezdtem írni egy bejegyzést, hogy mennyire értelmetlen megmondani másoknak, hogy miképpen is éljenek, hogyan érezzenek és cselekedjenek stb., de aztán úgy egy oldal után kitöröltem mindent, mert ennek sincs igazából értelme...:) Feltehetőleg felnőtt, tudatos emberek olvassák ezt a blogot, akik el tudják dönteni maguk is, hogy mire van szükségük. Szóval, visszatértem a blog írásához, halelujja...:) Voltak kisebb kétségeim, hogy van-e jogom bárkinek is megmondani, hogy tudatosan éljen-e vagy sem, de végül is megrántottam a vállam és Rád bíztam a döntést. Ha tudod hasznosítani az itt leírtakat, örülök neki, ha nem, annak is. Mindegy milyen vagy, elfogadlak. Minden ember úgy tökéletes, ahogy van. Minden változás szükségtelen, minden változás szükséges. Te döntöd el. A jövőben még inkább szeretném elkerülni azt, hogy megmondjam hogyan élj, milyen legyél. Továbbra is leírom meglátásaimat, tapasztalataimat, érzéseimet, és továbbra is könyörögve kérlek, hogy kételkedj szavaimban, vizsgáld meg Te magad is az itt elhangzottakat. Ennek a blognak legfőbb célja, hogy növelje a Földön a Tudatosság jelenlétét, szóval a személyemnek igazából nincs sok jelentősége. De ha szó nélkül elhiszel mindent, akkor pont a lényegről, a tudatosságról mondasz le. Ami nem nagy tragédia, de feleslegesen ne pocsékold értékes idődet itt.
Én inkább afféle közvetítőként, írnokként vagyok itt Jelen, egyszerűen csak tolmácsolom a Bennem felmerülő felismeréseket, gondolatokat. Ezt hogyan tudom megtenni? Úgy, hogy tulajdonképpen nincs itt senki személy „bennem”. Az Ürességet élem, az Üresség vagyok. Ha megérik egy bejegyzésre való, közzéteszem. Akit ez érdekel és hasznosnak érzi, megtalálja és felhasználja, ennyi. Na, most erőteljes fejfájás jelezte, hogy kezdek visszatalálni arra az ösvényre, amin a blog eddig is haladt. Tehát... mielőtt belekezdenék a mai szentbeszédembe, szeretnélek megkérni még egyszer (s utoljára), hogy légy tudatos miközben olvasol, hogy ne kelljen további köröket futnod a hit labirintusában. S hogy Te magad légy a Hit maga.

Fogalmak börtöne

Belegondoltál már abba, hogy mi lenne velünk a fogalmaink, a hiedelmeink, a szavaink nélkül? Ha minden csak úgy lenne, önmagától, valamiként lebegve, rezegve a Lét végtelen tengerében. Mostanában esett le, hogy ha jobban belegondolok, akkor kiderül, hogy amit mi világnak hívunk, az valójában nem létezik! Ha pedig érzékeimet, a közvetlen érzékelést használom, ami egyébként túlmutat a sehová sem vezető gondolkodáson, azonnal feltűnik, hogy a világ nem létezik. Vagyis így, ebben a formában képtelenség.
Ha most körülnézel a szobádban vagy ahol vagy (javaslom, hogy tedd meg most, a kedvemért :P), minden valaminek tudod a nevét, amire figyelmed fénye rávetül. Ágy, monitor, szék, fal, fák, ég, hamutartó, tollak stb. Gondolatok, melyek megtestesülnek. Melyek figyelmednek köszönhetően értelmet nyertek, korlátok közé terelted azt a valamit, amit Életnek (is) hívunk. Sok-sok darabra szabdaltad a Valóságot. Tudom, megrázó felismerés lehet, de gondolj bele, hogy ha semminek nem adnál nevet, és semmit sem korlátoznál be a gondolkodásoddal, akkor nem lenne „semmi”, csak a Teljes, Osztatlan Élet.
Az egy dolog, hogy csak a Teljes, Osztatlan Élet létezik, a határokat, korlátokat Te hozod létre. Hogyan...?
Jó pár példát mondhatnék, de hogy csak a legnyilvánvalóbb illúziót emeljem ki, nézd meg az idő(számítás)t. Ma milyen nap van? Vasárnap. Létezik olyan dolog, hogy vasárnap? Nem, ez csak egy gondolat. Mindig Most van, nincsenek napok, hetek, hónapok, évek és a többi. Az egész idő és a többi illúzió is csak a fejedben létezik, te pedig ebben, fogalmaid börtönében élsz! A tested is "csak" egy gondolat. Valójában az úgynevezett világ csak a fejedben létezik, csupán egy gondolati halmazban élsz. Nézz körül megint, kérlek. Majd gondolj arra, hogy miből is áll az „életed”. A fogalmaidból. Például itt van az egyik legfontosabb fogalom, amit használunk: a pénz. A pénz is csak egy a sok gondolat között. A pénzt is mi tartjuk fent, mint mindent a világon. „Ha majd sok pénzem lesz, biztonságban leszek és boldog leszek!” – mondják sokan. Vagyis: „Ha majd sok gondolatom lesz egymásra pakolva, boldog leszek!” El tudsz képzelni ennél abszurdabb dolgot? Gondolatokkal akarjuk megvédeni magunkat az Élettől, ami áthatol mindenen, mi csak létezhet! Abszurd!
De a legnagyobb illúziót a gondolatmenet végére tartogattam: téged. Nem TÉGED, hanem téged. Sokan azt hiszik, hogy megegyeznek a nevükkel, ami csak két nyavalyás szó!!! Megáll az ember esze. Aztán jön a többi illúzió, korlát: orvos vagyok, színész vagyok, férfi/nő vagyok, fiú, apa, anya, fideszes (sic!), öreg, fiatal, magyar, amerikai, orosz, kínai stb. stb. Olyanok vagyunk, mint a hagyma. Rétegeket öltünk a Semmire, a Középpontra. Valójában a világ is csak egy héj a hagymádon, egyszerűen rajtad van a világ, nem pedig Te vagy benne. Viszont a hagyma közepe (mint a vihar szeme), megegyezik azzal, ami a hagymán túl van. Elszigetelt, elhatárolt Élet vagy. Az egódon, a személyiségeden, a világon túl is Te vagy. Amikor áttöröd a rétegeket, egy kicsiny, de keskeny korridoron keresztül érintkezni kezdesz magával az ÉLETTEL, a Boldogsággal. Újra egyesülhetsz végtelen önmagaddal. Ahogy a korsóban lévő levegő sem különbözik a korsón kívüli levegőtől, Te sem különbözöl az egódon túli élettől. S amikor a korsó széttörik, Te sértetlenül létezel tovább. Minden sérülés, fájdalom tulajdonképpen csak a "korsódat" sértette s karcolta. Neked soha nem esett, esik semmi bajod! Sérthetetlen vagy. Egy vagy az élettel, egyek vagyunk. Sok kis elhatárolt életdarabka vágyódik a Teljességre. És amikor azt hiszed, hogy szerelmes vagy, akkor „mindössze” annyi történt, hogy felismerted önmagadként a másik „korsóban” lévő levegőt. Ennyi a szerelem. Egyesülsz önmagaddal, és ez csodálatos élmény a sok boldogtalan pillanat után. Végre történik valami!
Amikor keletkezik egy hajszálrepedés az egód vastag falain, be- és kiszivárog az Élet, a Boldogság. Egyrészt lényed magjának fénye felszínre tör. Ez a hétköznapokban például az ok nélküli boldogságban figyelhető meg. Nem tudod miért, de tök jól érzed magad, egyszerűen boldog vagy. Ez azért van, mert az egód falain, a kemény kagylóhéjon keletkezett egy kis rés, és ezen a piciny hasadékon át a felszínre szivároghat a Boldogság, ami tenmagad vagy. S mivel Te magad teremted a világot, ez a boldogságpára kiszabadul a világba, az életbe (ami szintén Te vagy), és megszilárdul valamilyen pozitív „dologgá”. Például teljesül egy régi vágyad és lesz egy jobb munkahelyed. Vagy találkozol valakivel, akivel harmonikusan tudtok együtt létezni. Ha hagyod, hogy az egód elhárítsa a „bajt”, a szivárgást, akkor újra befalazza a lényedet, a boldogságot, és újra visszazuhansz a boldogtalanságba, a depresszióba és a kilátástalanságba. Szomorú történet. Velem is számtalanszor előfordul, de mivel igyekszem tudatosan élni, nem hagyok bezárulni minden rést szívem pajzsán, és hagyom hogy a jelenlét tovább szivárogjon be és ki. A gyakorlatban ezt hogy lehet elérni? Mert ugye mindig a gyakorlat a lényeg, nem igaz? Kit érdekelnek az elméletek az életről?! Mi boldogok akarunk lenni végre és nem csak okoskodni az életről!
Vajon mi tartja össze a kemény dolgokat, például az egónk kemény páncélját? És hogyan lazíthatnánk a szorításon? Ugyanis minél lazább a páncélod, annál könnyebben keletkezik rajta olyan korridor, hajszálrepedés, amin keresztül már egyre könnyebben és erőteljesen szivároghat fel mindennapi életedbe a Boldogság, azaz Önmagad. Tulajdonképpen ezt teremtő erőnek is hívják. Ez a teremtő erő folyton a felszínre kívánkozik, hogy teremtsen, hogy megtestesüljön. Ez az Élet. Minél tisztábban és gyakrabban engeded, hogy ez a teremtő erő, vagyis Te, kiszabaduljon, annál több minden sikerül az anyagi világban. Jelenleg túl sok blokk, szó szerint blokád akadályozza a felszínre kerülést. Sokszor azért szenvedsz, mert az élet nem tud rajtad keresztül áramlani, mert elakad s megreked. Csak mozgasd meg végtagjaid. Nem teljesen könnyed és laza a tested, ugye? Mintha tele lenne görccsel és blokkokkal. (Tele is van.) Ezért jógáznak, nyújtanak sokan és foglalkoznak a testükkel. Ez nagyszerű dolog, de tudatosság nélkül nem sokat ér. Kiszabadul az élet, és iránytalanul bolyong a világban. Valahogy azért mégis megtestesül az élethelyzetedben, de sosem úgy, ahogyan szeretnéd. Ezért „kell” tudatossá válnod, hogy tudd irányítani a kiszabadult életet. De erről később még lesz szó. Most inkább térjünk vissza a páncélhoz.
Hogyan lehetne egyre lazább s lazább a páncélod? Felhagysz az ellenállással, ennyi az egész. Tényleg? A legtöbb nagyon kemény anyag egyben nagyon ellenálló is. Te hogyan tartanád távol az erőteljes viharokat a házad belső békéjétől? Minél erősebb és stabilabb falakat építenél gondolom. Az ego ugyanezt teszi. A „kinti” élet találkozni akar a „benti”, sok-sok réteg alatti élettel, hogy egyesüljenek, de nem tud, mert ott egy páncél. Ellen kell állni! Gondolatokból, érzelmekből falakat kell építeni. Örökké mozogni, sürögni-forogni, nem szabad megállni, mert akkor felolvadok az életben – gondolja az elméd. Ezért elhiteti veled, hogy a jövőben lebeg a megváltásod, és a múltban van a megnyugvásod, az aki vagy. Tudatosság nélkül – s mert így neveltek – hiszel neki. Valójában a hiteddel tartod fenn a korlátaidat és magát az elmédet is. A jelen pillanatot értéktelennek, vagy céljaid elérésének eszközeként látod. Azt hiszed, hogy ha megállsz, ha nem teszel semmit a „boldogságod” érdekében, akkor megsemmisülsz. Vagy örökre boldogtalan maradsz. Így hát minden erődet arra fordítod, hogy megtaláld a boldogságot, de közben egyre súlyosabb és súlyosabb beton szarkofágot öntesz valódi lényedre, az örök és elpusztíthatatlan Életre... ÁLLJ MEG! Ha boldog akarsz lenni.
Helyezd figyelmed fókuszát a jelen pillanatra. Inkább az érzékeiddel élj, ne a gondolataiddal. Gondolatok útján SOHASEM leszel boldog. Láss, hallj, szagolj, érints és ízlelj Tudatosan. Az Életet közvetlenül, húsbavágóan kell élni, hagyni, hogy a csontodig hatoljon. A gondolatok nem vezetnek el a Boldogság felé. Segíthetnek megérteni egy-két dolgot, de boldog sosem leszel tőlük. A szakadatlan (és általában értelmetlen) gondolkodással csak a falaidat erősíted, illetve tartod fent. De ha leszoksz az állandó jövés-menésről a nem létező jövőbe és múltba, akkor van esélyed a boldog életre.
Amikor az ember, a tudatos létező neki veselkedik, hogy lebontsa az egóját, a személyiségét, az valahol nagyon kegyetlen és fájdalmas tud lenni, de csak akkor ha ragaszkodsz mindezekhez. Amikor próbálsz jelen lenni, de még mindig a személyiségeddel azonosítod magad, az olyan mintha egy pezsgőtablettát dobnál egy pohár vízbe. Hirtelen elkezdenek oldódni a falaid, a korlátaid és ez bizony nagyon rémisztő tud lenni, de csak az elején. Azt hiszed elveszel, megsemmisülsz. Mintha sósavba ugranál egy fejest. Így van ezzel az elméd, az egód is. A jelenlét, a Most számára a sósavval teli medence. Az oldódás, a felolvadás csak akkor kezdődhet meg, ha megállsz. Ha nem vagy itt, ha ellenállsz, akkor nem marja le a húsod a Most sósava. De valamit valamiért. Ezért nem nevezném soha fejlődésnek a spirituális utat. Inkább leépülésnek, elengedésnek, megadásnak. Ezért oly halálosan ijesztő az ego számára, ha semmit sem csinálsz, de mindezt tudatosan. Ha nincs cselekvés, nincs cselekvő sem. Ha nincsenek fogalmak, amit birtokolhatnál, akkor nincs birtokló sem...
Ezért ha valaki azzal csábítgat a kurzusaira, tanfolyamaira, hogy milyen fejlett és okos személyiség leszel, feltehetően nem a Te érdekeidet tartja szem előtt elsősorban. Hú, ez nagyon diplomatikus volt :D Ettől függetlenül megéri kipróbálni mindent, amihez vonzódsz valamiért, mert sosem lehet tudni, hogy mi segíthet a „marásban”:)
De ez nem azt jelenti, hogy ha boldog akarsz lenni, akkor el kell pusztítanod valamit magadban, nem. Inkább hagyni kell átalakulni az egódat, az elmédet tudatossággá, jelenlétté. Mintha kipattanna a csomó egy kötélen. A csomó eltűnt, de a kötél megmaradt. „Bódottág” marad...:))
Ez az út egyáltalán nem könnyű, de végül is nem is olyan nehéz. Ha egyszer ráéreztél az ízére, onnantól már menni fog. Sokszor nehéz elengedni a megszokott dolgainkat, mert annyira hozzánk nőttek. Azt hisszük, nélkülük nem élhetünk teljes életet, de kérlek ne dőlj be a kis hangnak a fejedben. Ha Jelen vagy, az egód, a fájdalmaid pezsgőtablettává válnak. Csak szeresd minden megnyilvánulásodat. A szeretet olyan az egódnak, mint a sósav. Ezért igyekszik eltéríteni Téged ettől az úttól. De ne vádold, hibáztasd „őt", hisz valójában nem is létezik. A harc ellenállóbbá és keményebbé teszi. Ne csinálj semmit az egóddal, csak szeress. Minden más csak fogalom és gondolat, ami ugyan segítheti a megismerésedet, de boldoggá nem fog tenni, az biztos.
Mi történik, ha elolvadtak a pajzsok, ha lehámoztad a hagymát? A kis életdarabka egyesül a végtelen Élettel... De innentől már Tiéd a pálya;)

Sok sikert.

Zuiro
2012.11.25.