Jó rég írtam már. Örömmel értesítek mindenkit, hogy még élek, nem vittek el az angyalok, sőt még a testem se változott fénycsóvává. Elvagyok, hogy úgy mondjam. Kissé hitetlenkedve fogadtam ezt a 2012-es őrületet a majákkal meg a pereputtyukkal együtt, de azt kell mondjam, hogy valami tényleg megváltozott a tavalyi év végén.
Illetve kezdetét vette valami. Persze ez a változás, nem köthető szorosan dátumokhoz, gyanítom sokkal régebben elkezdődött az a folyamat, amit most élünk. Én nem ismerem konkrétan a háttérfolyamatokat, csak olvasmányaim alapján mondhatnék valamiféle véleményt. De azzal nem sokra mennél.
Csak arról tudok mesélni, amit megélek (de arról is minek?), minden másról alkotott meglátásaim minden bizonnyal tévesek. Viszont amikor az ember megtanult úgy igazán, mélyrehatóan Figyelni, akkor általában az szokott történni, hogyha ránéz valakire vagy valamire, akkor látja a lényegét-lényét. Én ezt a képességemet tökélyre fejlesztettem szerencsére – és sajnos. Hogy miért sajnos? Mert olyan dolgokat is meglátok, amire nem feltétlenül vagyok kíváncsi, hogy udvariasan fejezzem ki magam...:) De már van rutinom abban, hogy elengedjem a lelki fülem, illetve szemem mellett ezeket a dolgokat. Az a legszebb, amikor „látom”, hogy mikor hazudik valaki, de ő nem tudja, hogy tudom, hogy hazudik. Ez a megfogalmazás kissé bonyolultra sikeredett, de biztos tudod miről beszélek. Egy kicsit most csapongani fogok, amíg beindul a valódi bejegyzés, kérlek nézd el nekem. Régóta érett már a mondanivalóm, szóval készülj fel, hogy hosszú lesz..:) Amikor így felgyűlik bennem valami, akkor azt így elég nehéz szavakba öntenem. Egy nagy energiasűrítmény, amit át kell alakítanom szavakká, értelmes mondatokká. Valamennyi rutinom már ugyan van benne, de általában nem könnyű. Nem, nem kell sajnálni, megoldom:)
Addig is csak úgy fecsegek még egy kicsit, amíg lehet.. Aztán megérkezik a Mester és nekem annyi:) Utána szigorúság van meg fegyelem, nem lehet viccelődni. Jönnek a nagy szavak a Tudatosságról meg a befogadásról, meg hogy „legyél Jelen, apám, mert baj lesz!”:)
Beszélgessünk addig. Visszatérve erre a 2012-es izére, annyit azért elmondhatok, hogy igazából a legutóbbi bejegyzés óta (december 23., tehát 2 nappal a világvége után) totálisan megváltozott bennem, általam minden. Mintha meghaltam volna – megint. Sok könyvet elolvastam, sokat „meditáltam”, sok-sok felismerésem volt, gyakorlatilag újjászülettem az elmúlt majd' 2 hónap alatt. És ez egyre gyakoribb, amióta a tudatosság nyelvét gyakorlom. Szép lassan leperegnek a dolgok. Múlt és jövő nélküli lénnyé váltam, identitás nélkül. Áramlatok keringenek lényemben. Lénnyé válik a fény... Újabb s újabb lélektani határokat lépek, lépünk át, az idők végezetéig. Vagy kezdetéig.
Belegondoltál már abba, hogy milyen is az örökkévalóság? Biztos vagyok benne. Ugye van a nulla-pont, amiről mindig papolok itt is, a JELEN, a MOST. Most nézzük meg az úgynevezett időt. Van a nulla ugye – elméletben. Mert mikor van vége a múltnak és mikor kezdődik a jövő...? Vagy nem csak a jelen, a most van? Furcsa, hogy ez milyen egyszerű és mégis bedőlünk neki folyton. Azt hisszük, hogy az idő telik, pedig „csak” mi változunk. Az idő telése igazából a Figyelmed elmozdulása. Ezt az elmozdulást végül is mérheted idővel, de minek? Mit nyersz vele? Korlátokat és bánatot. Tárd ki karjaid, s fogadd be a lehetetlent. Lehetetlen megérteni mindezt, hisz csak megélni lehet.
Tehát most mégis tételezzük fel, hogy van nulladik időpont. „Alatta” van ugye a tizedmásodperc, századmásodperc, ezredmásodperc stb. „Felette” pedig ugye értelemszerűen a másodperc, perc, óra, nap stb. stb. Mindkét irány végtelen. Akárcsak a számoknál. Ott is ott van a nulla, alatta mínusz, felette plusz, ezt mindenki vágja. Ez is végtelen. A Középpont misztériuma, melyet az élet minden területén meglelsz, sőt maga az Élet kvintesszenciája. Isten lenne talán? Az időnél: van egy pont, ami tartja a két végtelen szárnyát és pulzál vagy repül... mindegy. De sosem ér a végére, mert végtelen. Ha az anyag a tér és az idő kölcsönhatásából jön létre, észreveheted, hogy igazából nincs anyagi világ, hiszen minden végtelen, illetve csakis a Végtelen létezik.
A világot, a világlátványt a Tudat, tudatunk teremti. Ezért is balgaság menekülni önmagad elől, hisz mindent Te teremtesz önmagadban s önmagad körül. A világ olyan, amilyennek látod. Ha a mennyet látod, mennyei életed lesz. Ha a poklot teremted meg magad körül, minden gáz lesz. Tehát a végtelen térben teremted a világokat, amik körül vesznek. Te lennél a középpont? A teremtő erő csillaga?
Ennyit erről. Valahogy még mindig nem akar előjönni, amit szeretnék leírni. Várok. Érdekes, hogy mostanában nagyobb horderejű változások viszonylag milyen könnyedén megvalósulnak életemben. Persze megy a sírás-rívás, de aztán mégis minden úgy történik, ahogyan én szeretném. Észrevetted már, hogy minden nyafogás ellenére mégis minden úgy történik, ahogy Te akarod? Ne a felszínt nézd, hanem azt, amit valójában akartál. Csak figyeld meg... Ez egyáltalán nem probléma, de mi lenne, ha tudatosan teremtenéd azt, amit akarsz? Egy sor kellemetlenségtől megszabadulnál. Kegyetlen őszinteségre van szükség önmagaddal szemben. De nem önvádra meg önmarcangolásra meg a többi szemétre. Mért’ bántod magad, mondd? Mert elvárja a világ? Mindegy mit követtél el, már nem létezik, csak a fejedben és a szíveden. Mint a kátrány, rátapadt a szívedre. És valahogy le kéne kaparni, hogy tisztán, szeretettel tudj teremteni. Erre való a Halál. Ha valami rossz, romlott anyagból készült, mondjuk egy étel vagy egy épület, már nem tudod kijavítani, csak kidobni, lebontani és újat készíteni. Azzal az elméddel, azzal az egóddal, amit a világ hatására kialakítottál, nem tudod a múltadat eldobni, nem tudod a személyiségedet „kijavítani”, „fejleszteni”. Te nem egy bonyolult gép vagy, akin meghúzunk néhány csavart és hipp-hopp megjavulsz... ugyan már. Mérhetetlen mélységű élet vagy, ami-aki megteremti, újrateremti önmagát. Ezért van az, hogy lehetetlen megváltozni, és mégsincs ennél egyszerűbb dolog.
De egyáltalán, miért akarsz megváltozni? Ki mondta, hogy Te nem vagy úgy jó, ahogy? A világ? Ez a beteg, erőszakos világ? Aki celebeket gyárt és a halált isteníti?! Aki látszólag felemeli a szerelmet, de mégis birtoklásra és féltékenységre buzdít? Aki eldob, ha már nem kellesz?! Aki azt mondja, hogy senki vagy pénz nélkül? Ennek a világnak miért adsz a véleményére? A kormányok játsszák a demokratát, közben meg a hátad mögött a szemedet is kilopják. Az embereket megosztják és egymásnak ugrasztják a médián keresztül, hihetetlenül professzionális módon. Embereket emelnek ki a tömegből, hogy a többi szerencsétlen irigykedjen, és hogy bűntudata legyen, hogy ő egy senki? Miért kell megváltoznod?! KINEK MI KÖZE VAN HOZZÁ, HOGY MILYEN VAGY? Amíg ezzel nem ártasz másoknak: semmi az ég világon!
A lehetőségekkel teli életed testére rászabadítják az elvárások parazitáit, és kiszívják életerődet! Szinte parancsba adják, hogyan élj. S hogy ki legyél. Mintha bárkinek lenne bármilyen joga megmondani Neked, hogy kivé válhatsz.
Előfordul, hogy magadnak akarsz egy-két dolgot, de szégyellned kell, mert azonnal rád sütik, hogy milyen önző vagy és miért nem segíted az éhező afrikaiakat, akiket nem is ismersz? Ha hatalomra, szexre és pénzre vágysz, nem mondhatod el senkinek, mert akkor dádá lesz. „Mi lesz a többiekkel? Képes lennél elárulni őket? Otthagyni őket a trutyiban? Ejnye-bejnye. Nem ezt vártuk tőled!”
Vagy. Egyedül akarsz lenni. Nincs kedved mondjuk beszélgetni és hallgatni egyesek szófosását. Rögtön a „segítségedre” sietnek: „mondd, mi a baj?” Semmi. Fárasztó nem önmagunknak lenni, bizony. Mert mi lesz, ha mindenki elhagy, amiért őszinte s igaz vagyok? Amiért megélem a testi-lelki vágyaimat? Mi lesz? Mi lesz, ha én már nem akarok része lenni ennek az őrületnek, ami körbevesz? Perifériára kerülsz és/vagy elszegényedsz.
Vagy. A múltban elkövettél egy-két dolgot. Egyszerűen tudatlanságból vagy figyelmetlenségből, mindegy miért. Észrevetted, hogy mindig van valaki, aki emlékeztet a „bűneidre”? Mintha mindig priuszod lenne... Persze, nem mondják ki, ahhoz túl gyávák, de éreztetik veled, hogy „sáros” vagy.
Aztán előfordul, hogy segítségre szorulsz. Ez mindenkivel megesik, ezért nem kell elítélned magad. Nem kell magad elítélned semmiért. Jogod van ártatlannak látni s élni magad. Tehát valami balul sül el. Azonnal megjelenik valaki, aki okosabb nálad, aki tudja mit érzel, aki tudja mit gondolsz, és „elmagyarázza” neked, hogy miképpen is kellene élned az életed. Mintha bármi köze lenne hozzá.
Végtelenségig folytathatnám a sort. Egy kicsit negatívra sikerült, de inkább az indulat beszélt belőlem. Csak azért említettem ezeket, mert mostanában nagy változások vannak az életemben, és valahogy mindenki jobban tudja, hogy nekem mi a jó. Vicces. Az próbálja megoldani az életed (kérés nélkül), aki maga is küszködik. Az próbálja megmondani neked a tutit, aki maga is segítségre szorul. Furcsa egy világban élünk. Szóval mostanában inkább hallgatok, tudatosan. És elmondhatom, hogy mennyei érzés. Eddig sem beszéltem sokat, itt a blogon többet „beszélek”, mint az életben összesen. Egyszerűen nem jelenik meg bennem a vágy, hogy megszólaljak. S rögtön jön a kérdés: mi a baj? Semmi. Mit mondjak? A Csendet, a Valóságot nem tudom elmondani, azt aki-ami vagyok. Csak Vagyok. És ez a valódi boldogság forrása, bárki bármit is próbál eladni lángoló tekintettel. Csak Vagyok. Vanság vagyok. És emberi lény. Szabad, független, emberi lény. Hihetetlen, hogy milyen csodálatos az ember. Tele érzelmekkel, tele gondolatokkal, tele csenddel, tele nagyszerű lehetőségekkel. Csak csodálni tudom az emberi fajt. És ez a mérhetetlen gazdagság, ami körülvesz... igazán bámulatos. Figyelem magam, a többi embert, és csak ámulva kérdezem: „emberek, miért nem szeretitek magatokat?!” A szívem szakad meg, amikor szomorú arcokat látok az utcán. Miért e szomorúság? Nem felelsz meg ez őrült világ elvárásainak? Nincs pénzed? Nincs munkád? Nincs partnered? Ó, mondd, miért vagy szomorú? Mert nem tudod, ki vagy? Dehogynem! Tudod, csak félsz, hogy mit mondanak majd a rabtársaid, akik egyúttal a fegyőrt is játsszák... Netán azt hiszed, nem vagy szerethető? Miért nem? Aki feltételeket szab ahhoz, hogy szeressen, szerinted tényleg szeret Téged? Nem valószínű...
Megszerezzük a sok kütyüt, élményt, mégsem vagyunk boldogok. Csalódottak vagyunk. Elegünk van. Forradalom kell. Új kormány... Milyen forradalom?! Milyen kormány?! Egyik sem érted van.
Közel akarunk kerülni egymáshoz, kielégítve természetes emberi kíváncsiságunkat. De a nagy farkas is ott ül szívünk ormán: a félelem. Vadul csahol, ha megpróbálsz szeretni. De tudod mit? Leleplezheted talmi voltát. Engedd meg, hogy elveszíts mindent. Persze nem szó szerint értem. Ami hamis, hadd menjen. Fájni fog, igen, mintha tövestül tépnék ki a szívedet, de tovább kell menned, ki kell tartanod. Igen, előfordulhat, hogy elfordulnak tőled, ha a szeretet útjára lépsz. Bármi előfordulhat az életben.
Ott van az ordas, vicsorgó, nyáladzó pofával, és húsodat tépné. Mit választasz? Visszamégy a barlangodba vagy elindulsz? Nem egyszerű. Egész életemben arra készültem, amit a következő napokban, hetekben fogok meglépni. Tele vagyok félelemmel, de ott van a szeretet, a bátorság is. S felemelő érzés állni az egyre nagyobb hullámokban csapkodó félelmet. Oly nyugodt s békés vagyok. Legyőzhetetlennek érzem magam, pedig nem tudom mi fog történni, nem tudom sikerrel járok-e. Tárt karokkal vár az Ismeretlen. Nagyszerű érzés. Most már tudom, élem, hogy miért ember az ember. És büszke vagyok rá, hogy ember (is) lehetek. Elmondhatatlan erő van bennünk (illetve mi magunk vagyunk az), és oly sok minden felesleges dologra elpocsékoljuk. Mások véleménye miatt szomorkodni...? Emeld fel a fejed! Engedd messze futni teremtő tekinteted, engedd szárnyalni szíved határtalanságát. Tudom, tudom, vannak problémák, méghozzá sok, igen, az élet nem egyszerű. Sőt, kimondottan nehéz. Valahol olvastam, hogy az élet csak a filmekben könnyű. Igen, éppen ezért azok csak filmek, és nem az Élet! Ne azzal törődj, hogy könnyű legyen az élet, mert sosem lesz az. De ha Te magad erősödsz, könnyebb lesz. Csak mindig térj vissza a Valósághoz. A valóság a legjobb barátod, csak rá számíthatsz, senki másra.
Senki nem mondhatja meg Neked, hogy mi legyen a szívedben, hogy mit kell érezned. Az érzelmek, a gondolatok csak jönnek-mennek, nincs hatalmunk fölöttük. A többi ember fölött sincs valódi hatalmunk, miért színészkedsz hát? Mért’ nem vagy önmagad? Nem utasíthatsz senkit sem arra, hogy szeressen Téged, hát akkor mi végre maszkírozod el ragyogó arcodat, mondd?
Minél erősebb vagy, annál több mindent megengedhetsz. Nyilván, ha bántanak, akkor felemeled hangod, nem erről beszélek. Erő, alázat a változás valódi üzemanyaga. (Honnan jönnek belőlem ezek a mondatok, nem tudom. Írom, ami jön, meglátjuk mi sül ki belőle.) Csak az a gond, hogy a valódi alázatot nem lehet akarattal elérni, éppen ezért a leghatalmasabb erő a világegyetemben. De beszélhetek itt akár ezer évig is, akkor is csak az számít, amit Te megélsz.
Az esetek többségében a Valóság megélése visz előre utunkon. A valóság egy olyan bizonytalanul biztos pont, amire mindig lehet építeni. Ma már tudom, hosszú és kínkeserves tapasztalatok árán megtanulva, hogy akkor szenvedünk, ha elrugaszkodunk a valóságtól. Persze ezt mindenki tudja, de vajon éli is mindenki? Mi a valóság? Nem az, amit gondolunk róla, az biztos. Nem az, amit gondolnak rólad mások. Nem az, amit gondolsz magadról. Ha megfigyeled az élet eseményeit, akkor észreveheted, hogy a valóság az alapja mindennek. Mindenben ott van a valóság egy darabkája, amit ha megkeresünk, lekaparhatjuk róla a hamis mázt. Amikor depressziós vagy, amikor utálod a világot s önmagad, akkor vajon hol van elrejtve a valóság? Mik a tények? Általában a vélemények és nem a tények miatt szoktunk sírni. Sőt, ki merem jelenteni, hogy a valóság sosem ad okot arra, hogy bánkódjunk. Miért? A fájdalom az ellenállás miatt van a valósággal szemben. A történetek miatt, amit a valóság köré szövünk. A be nem teljesült elvárások miatt. És még ezer és ezer oka lehet a fájdalomnak. Én nem mondom, hogy a fájdalom valótlan. Inkább az oka valótlan. Bár, ha az ok valótlan, akkor az okozat is.. Te, érző lényként valóságos vagy. Az érzelmek nem hazudnak. Általában a megélt forma miatt van a szenvedés. Ha azonosulsz a formával, elvész a tartalom, elfelejted azt, aki vagy. A formában nincs erő. Az életben nincs értelem. A tényekben nincs fájdalom. A valóság semleges – és paradox módon mégis jóságos. Te vagy az igazság, és mindent „összeigazságozol”. Mindenre Te vagy a válasz. Mindenre.
Amikor érzed, hogy már megint nem stimmel valami, akkor fókuszálj arra, ami van. Éld meg. Vágj utat a bozótban a Valóság felé, és nézd meg mit találsz. Lehet fel is nevetsz hirtelen. Néhány szó a képernyőn, ami miatt kiborultál; egy-két kép az elmédben. A szenvedés általában a(z) (ön)tudatlanság miatt van. Vagy csak megszokásból. Vagy mert szeretsz szenvedni, millió oka lehet. De a valósághoz való visszatalálás mindig segít enyhíteni a bajodon és megerősíthet.
Hát mára ennyire tellett tőlem. Kicsit szokatlan és zavaros bejegyzés lett. Mostanában elég intenzív belső átalakuláson megyek át, ezért egy darabig nem tudom garantálni a normális, összeszedett írást:-) De majd, ha jobban letisztulnak s újra megszilárdulnak a dolgok, megint jelentkezem egy hosszabb lélegzetű irománnyal. Persze bármikor betámadhatlak egy-egy bejegyzéssel...:)

Ölelés,

Zuiro
2013-02-08