Happykalipszis

Se panaszkodni, se dicsekedni, se örömködni, se semmit nem tudok. Semmi sem jut eszembe, mégis szeretnék valamit írni. Elkezdem, aztán majd lesz belőle valami. Megint hatalmas nyomás van a mellkasomon. Hol van már a tegnap esti „mustármagom”? Megint elfedte a homály. Érdekes, hogy ilyenkor általában el szoktam magam hordani mindenféle szenny alaknak, és másokat is erősen szidok, de most nem nagyon jelentkezik semmilyen „negatív” gondolat. Olyan semmilyen állapot ez, olyan amilyen. Tisztulok? Lehet, de hogy itthon többet nem szeretnék lenni, az is biztos. Anyámékkal egyre fagyosabb a levegő, és engem már nem érdekel ez sem. Ezt a pár napot még valahogy elviselem, aztán nem jövök haza egy jó darabig, legalább fél évig biztos. Természetesen erről a jeges légkörről én is tehetek, nem tagadom. Nincs meg bennem a szándék, hogy rendezzem anyámékkal a viszonyt, nem érdekel, az a nagy helyzet. Majd valamikor megbékélek, de most nem tudok és nem is akarok. Nem esik jól kitárni a szívemet nekik. Nem esik jól. Annyit bántottak életem során, hogy ezt a szakadékot már nem lehet áthidalni. És ezt a falat megmászni. Vagy mégis? Nem tudom, de nem is érdekel nagyon. Persze megint én vagyok a szemét, hogy nem beszélek. Végül is mi a fene közöm van nekem hozzájuk a vérségi kapcsolaton kívül? Semmi. Sosem éreztem jól magam ebben a családban, vagyis nem nagyon emlékszem rá. Mindig is kívülállónak éreztem magam velük kapcsolatban. Gerivel jól elvoltam, de végül is az sem volt az igazi. Volt nekem egyáltalán valaha is igazi, jó barátom? Péter jár a fejemben. Nem tudom. Vele is nagyon jól elvoltunk, de hogy igaz barátok lettünk volna? Azt nem tudom. Most ott tartok, hogy nem tudok vele miről beszélni. Vele sem. Nem nagyon tudok igazából senkivel sem beszélni úgy igazán semmiről. Felszínes kapcsolataim vannak, de olyan igazi barátaim… Azok nem nagyon vannak. Szeretnék már összefutni egy olyan emberrel, aki valóban meghallgat és nem ítélkezik felettem és papolni sem akar, hogy mit tegyek vagy mit ne tegyek. Továbbá olyan emberrel is szeretnék beszélni, aki az égvilágon semmit sem vár el tőlem. Semmit. Nem várja el, hogy ilyen meg olyan legyek, nem vár el semmit. De én se tőle. Az idegenek az én barátaim. Azok, akik nem ismernek. Furcsa, hogy tulajdonképpen nagyítóval kell keresni az olyan embereket, akik nem érdekből teremtenek kapcsolatot valakivel. Vajon nekem vannak ilyen kapcsolataim? Hm, nem tudom. A „mesterek” vajon érdek nélkül állnak velem kapcsolatban? Mert én igen, de hogy ők? Nem tudom. Mindenesetre nem ők kerestek meg engem, hanem én őket annak idején. Már az idejét sem tudom annak, hogy mióta keresem önmagam. És mit találtam? Sok mindent és semmit. Egyáltalán, miért nem hagyom már abba? Mit keresek? Ki keres? Ki keres mit? A kérdések hol elülnek, hol újra feltámadnak. Apály és dagály. És csend. Állandó körforgás, állandó ciklikusság, de… Nincs de. Van változás meg van állandóság. Meg van a minden és van a semmi. Honnan tudhatom, hogy mi a valóság? Sehonnan. Vajon mit kellene tennem, amikor itthon vagyok? Játsszam a jó kisfiút, aki szereti a szüleit? Hiszen ők is csak emberek, és ugye mindenkinek meg lehet bocsájtani, bla-bla-bla… Miért ez a sok süket duma? Vajon miért mondják, hogy bocsáss meg? Könnyebb lesz a szíved, gyermekem, hogy aztán mindenkit tudj szeretni stb. Engem miért nem szeretnek a bezárt szívemmel együtt? A fagyos levegővel körülöttem? Hát mert neked is adnod kell, hogy kaphass! Aki nem tud elfogadni, nem is tud adni. Annyi bölcsesség van a világon, annyian meg akarják mondani, hogy nekem mi lenne a jó és mi a rossz. Miért ne hihetném azt, hogy van szabad akaratom? Miért is ne élhetnék hit nélkül?
   Az élet része vagyok, tehát úgymond maga az Élet vagyok. Van itt egy forma, egy test, amiben dobog egy szív is. Ezt kéne kitárni, mondják a bölcsek meg a szentek, meg mindenki, aki meglát engem. Vagyis a formát. Na mármost, mire is akarok kilyukadni ezzel? Ha én az élet vagyok, mit kellene kitárnom? Ha minden én vagyok, nem vagyok zárva, de nyitva sem! Hogyan is létezhetnék én az életen kívül? Tehát, ha megszakadok sem tudok meghalni. A formám változhat, amit felveszek, de végül is mi vesztenivalóm van? Mégsem megyek oda a szüleimhez. Nem akarok és kész. Nem tudom őket szeretni és kész. Nem lehet mindenkit szeretni. Elfogadhatom őket idővel, de szeretni nem tudom őket, hiába görcsölök. És vajon magamat szeretem-e? Meg tudok-e bocsájtani magamnak? Mindent meglehet bocsájtani, mindent. De vajon a megbocsátás magában hordozza-e a megváltást? Hogy ilyen „nagy” szavakat használjak. Akinek megbocsájtasz, azt már szereted is utána? Nem tudom. Nagyon-nagyon sok mindent nem tudok. Sőt, egyre kevesebbet. Emlékszem, tavaly még mindenre volt egy kész válaszom, most már válaszaim sincsenek. Sőt, talán már kérdéseim se. Igazából mit lehetne még kérdezni? És kitől? Vagy mitől? Ha minden élet, akkor ki kérdez kitől? Ez olyan, mintha a billentyűzeten az egyik betű megkérdezné a másikat, hogy kik ők és mik ők? És hogy hol vannak. Mi emberek nem sokat tudhatunk meg egymástól, illetve mindent. Te mit kérdeznél egy embertől? Miért vagy boldog? Miért sikerülnek a dolgaid? Miért van pénzed? Miért nézel ki ilyen jól? Vagy rosszul. Az emberek mit keresnek a másik emberben? Egyesülnek, majd újra eltávolodnak, aztán megint egyesülnek. Egymás nélkül már nem is tudunk élni? Függők vagyunk mindannyian. Egy milliárd részre szakadt test egy-egy sejtje. Vajon nem azt akarja-e megtudni mindenki, hogy ki a gazdatest? Ha sokan összeállunk, kirajzolódhat egy nagyobb mozaikdarab. Mondjuk a kéz vagy a szív. Vagy a pénisz…
   Egyedül már nem is lelhetünk rá a gazdatestre? Ki a főnök? Mit s kit alkotunk? Vajon nem csak látszólagos e szakadás? Nem tudom.
   Ha szétnézek a világban, minden rész (az) egésszé akar válni. Mindenki a kapcsolatot keresi a másikkal, a többiekkel. Az egységet. A kis erecske megkeresi a patakot, a patak a folyót, emez meg a tengert. A tenger az óceánt, az óceán meg a többi óceánt. Minden az eggyé válásról szól. Úgy tűnik. Senki sem akar különálló lenni, de mégis ez a legerősebb bennünk: egyénnek lenni, egyénné válni. A rész fürgesége és az egész ereje? Hm, nem is hangzik rosszul. Vajon van-e választásom? A látszólagos határaimat fel tudom-e oldani, hogy egész legyek, hogy teljes legyek? Vagyis: akarom? Melyik a fontosabb: az egyéniség, a rész, vagy az egész, a Teljesség? Van-e hierarchikus különbség? Természetesen nincs. Hogy is lehetne? Ez nonszensz. Tehát. Van-e valami megcáfolhatatlan bizonyíték arra nézve, hogy én nem a Teljesség, az Élet része vagyok? Nincs, hiszen élek, létezem. A létezés valóság, a forma már csak nézőpont kérdése. A formanélküliség is létezik, mert megtalálhatatlan. Amit nem lehet megtalálni… Erről nem érdemes beszélni. Eleve kudarcra van ítélve ez a dolog. Nem lehet a megnyilvánulatlanról beszélni. Tehát a forma sosem találhatja meg a formanélküliséget.
   „Én” nem találhatom meg a Teljességet, csak azzá válhatok. Nem lehet megtalálni a Teljességet. Azt nem lehet a keresés tárgyává tenni. A rész nem találhatja meg az egészet. Hogyan? Hiszen mindig önmagába térne vissza. Akkor ki keres kit? Vagy mi keres mit? Ezért van teljes kudarcra ítélve a Teljesség keresése. A „minden” nincs elrejtve. A Teljesség nem bújhat el előlünk. Hová is bújhatna, hiszen mindenütt teljesség van! És ki elől bujkálna? Amikor menekülök valami vagy valaki elől, akkor vajon nem magamat tagadom meg? Amikor kiválasztok egy utat számomra, vajon nem a Teljességet tagadom?
   ∞-1=… A végtelenből ki lehet-e vonni az 1-t? Nem, mert nincs miből kivonni. Ahhoz, hogy valamiből el tudj venni, meg kell ragadni, határok közé kell szorítani. Márpedig a végtelenben nincsenek határok, vagy éppenséggel végtelen mennyiségű határ van „benne”. De a végtelenség”ben” nincs bent és kint. A végtelenség értelmezhetetlen, mert nem is lehet róla beszélni. Gondoljunk csak bele például abba, hogy végtelen tér. Maga a meghatározás is sántít, de most ne ragadjunk le itt, menjünk tovább. Tegyük fel, hogy a Földgolyó a kiindulópont. Elindulsz valamerre és mész, mész, mész, mész… a végtelenségig. Magyarul teljesen felesleges elindulnod, mert a megérkezési és a kiindulási pont ugyanaz. Illetve becsaphatod magad azzal, hogy haladsz valamerre, vagy netán „fejlődsz”, de nem érdemes. Illetve mivel végtelenség van, ezt is megteheted. Akár a végtelenségig hitegetheted magad…
   A test szintjén sem lehet elkülönülni semmitől és senkitől. Hiszen már a levegővétellel is kötöm magam a Földhöz. A Föld köti magát a Naphoz, a Naprendszer a Tejútrendszerhez és így tovább. Minden hatás-ellenhatás rajtam is áthalad, ha tetszik, ha nem. Érzelmek, gondolatok, fizikai erőhatások, energiaörvények, minden, ami létezik. Most. Vajon az energiának szüksége van időre ahhoz, hogy mozogjon? Nyilván lehet mérni, de minek? Nem lehet nem élni a végtelenséget. Öntudatlanul igen, de nem élni nem. Minden mindennek a része. Milyen sokszor mondják ezt. Elcsépelt közhely. „Minden mindennel összefügg”. De vajon ki képes átlátni a végtelenséget? Honnan lehet tudni, hogy az egyik fogaskerék melyik miatt kezdett el forogni? Sehonnan. Nem lehet tudni igazából semmit. Nem tudhatod, hogy mikor tévedsz és mikor mondasz igazat. Mindkettő lehet igaz és mindkettő lehet tévedés is. Egyikre sem vagyok képes: se igazat, se hamisat mondani. Bármikor tévedhetek, de bármikor lehet igazam is. Talán a legnagyobb zsákutca a hit. Hinni valamiben. Vagy tudni vélni bármit is. Vagy elképzelni, elvárni valamit. Vagy valakit. Semmit sem lehet tudni biztosan.
   Mit is szeretne az ember? Hinni. Miért is? Hogy legyen valami biztos az életében? Hogy ne féljen? Miért hisz az ember? Talán meg akarja győzni magát valamiről? Tudást, békét keres? Miért? Szeretnék hinni ebben a mesterben, szeretnék hinni ebben az asszonyban, szeretnék hinni a politikusoknak, szeretnék hinni az illúziókban, szeretném hinni, hogy sosem hagy el… stb. Az egész életünk a hitről szól. Szeretnénk azt hinni, hogy ez a valóság, ami körbevesz. De kérdem én: ha egyszer a kétely felütheti a fejét, hogy mindez nem biztos, hogy valóságos, akkor mi a valóság? Vajon a kérdező a valódi a kérdésével vagy a világ a válaszával? Vagy mindkettő valótlan vagy mindkettő valóságos. Létezhet-e a kettő egymás nélkül? Négyféle variáció van. Kezdetben. Mindkettő valóságos. Mindkettő valótlan. A kételkedő valótlan, a világ valóságos. A kételkedő valóságos, a világ valótlan. További opciók: a kételkedő teremti a világot, így teljesen mindegy, hogy a világ valóságos vagy illúzió. A világ termeli ki magából a kérdezőt, így az vagy illúzió vagy valóság. Melyik a szubjektum? Melyik az objektum? A világ vagy a megfigyelő? Netán egy a kettő?
   Miért van kételkedés egyáltalán? Hogy legyen változás? Hogy legyen Élet. Hogy legyen halál és megújulás. Hogy legyen születés. Hogy a végtelenben (ne) legyen repedés. Minden rés egy újabb végtelenség lehetősége. Minden lény végtelen. Minden élet végtelen. Életlények. Ha Te nem, Ő majd igen. Ha Te igen, Ő majd nem. Vagy igen-igen. Vagy nem-nem. Vagy egyik sem, csak hallgattok. Csendben. A végtelen csendben. Nincs bent és kint. Nincs semmi. Nincs semmi. Csak Te. Vagy talán még Te sem…

  Zuiro, 2009-12-23