Harmadik fejezet

Huszonkettedik nap

„Késnek a jó szelek!”

   Amilyen szépeket álmodtam – érdekes módon – a szupermarket mellett, olyan katasztrofális volt a mai nap. Nem is merem leírni mennyi kilométert tettünk meg, ezt takarja jótékony homály… Tehát vásároltunk, ettünk, majd olyan 13-ra meg is találtuk a határt. Két éve ugyanott stopoltam Pamplonába s hazafelé is, mégis alig emlékeztem hogyan jutottunk oda. Körülbelül 1 órácskát várhattunk, amikor is felvett egy 50-60 év körüli francia úr, aki elvitt minket Bayonne-ig, ami már Franciaország. Sajnos nagyon rossz helyen rakott le, így elindultunk az autópályán Tarbes felé kaput keresni. Nem volt más kiút, pedig nagyon utálok pályán gyalogolni. Úgy 2-3 km után lejöttünk az útról, mert valami falu következett. Azt hittük, hogy ott van valami kis kapuféle a pályára menet, de nem volt. Kis törpefaluk sora következett, órákig gyalogoltunk a dög nehéz cuccokkal a rohadt melegben, azt se tudtuk jó irányba megyünk-e. Nem kívánom még az ellenségemnek se ezt a gyötrelmet. Végül elérkeztünk Biscous-ig, egy változatlanul jelentéktelen faluba. Annyi jelentősége azonban volt, hogy nyílt belőle egy viszonylag normális felvezető az autópályára, Pau, Tarbes felé. Egy helybéli biciklista mondta, hogy akár a falu széléről is nyugodtan stopolhatunk, nem nehéz. Nem is volt az. Egy perc nem sok, de annyi se kellett mire felvett egy helyes nőci (15.-ként), de sajnos csak az elágazásig hozott el, ahol tulajdonképpen megtaláltuk végre a helyes felvezető utat. Kár, pedig szívesen elmentem volna a csajjal akár a világ végére is, nem érdekelt, hogy onnan jövünk haza éppen… Na igen, a szép dolgok gyorsan elmúlnak. Szóval, 3 óra szívás következett s még mindig ugyanitt vagyunk. Itt írom piszok fáradtan piszkos naplómat. Alig bírtam már a lábamon állni, nem csoda, egész nap meneteltünk, plusz utána 3 óra álldogálás. Nem egy leányálom ez a stopolósdi… Lassan lemegy a Nap, elég hideg lesz az éjszaka, ahogy elnézem – sajnos. A hálózsákom is nedves még, nem fekhetek bele. Szerencsére van egy pokrócom is, vésztartalékként. Holnap korán kelünk, hogy minél messzebbre juthassunk. A csillagos eget vizsgálgatva eszembe jutott Hungária, melynek földjére annyira szeretnék már rálépni…

Huszonharmadik nap

„Szétválás”

Úgy 8:30 körül álltunk ki végül, szerencsére nem kellett sokat menni a helyre, csak 3 métert… Egyszerűen nem tudtam megmozdulni 6-kor, így is roppant erőfeszítéseimbe került, mire egyáltalán felébredtem s kiálltam az útra. Ekkor már úgy ittam a pezsgőtablettákat is, hogy összekevertem a multivitamin és a kalcium tablettákat. Ez a – normális életben – szuperdózis segített úgy ahogy regenerálódni reggelente. Iszonyú fáradt voltam már, Keki is. A siker viszont nem akart sehogy sem megérkezni, ezért különváltunk s úgy 100 méter távolságra kerültünk egymástól. Megbeszéltük még reggel, hogyha 2 óránál régebb óta szívunk, azonnal szétválunk. Az amúgy is gyér forgalomban nem volt autós, ki megálljon, mígnem támadt egy ötletem. A „Tarbes” táblámat kicseréltem egy „porte” feliratra, ami nemes egyszerűséggel kaput jelent. Jókat is derültem magamban, hogy milyen „ötletes” s humoros vagyok. Legalább szórakoztattam magam egy kicsit. Ám a szórakozás „komolyra” fordult, mert megállt egy faszi, aki elárulta azt az ismert tényt, hogy a közelben nincsen kapu s nem is lesz ezen a szakaszon. „Na ne mondd” – gondoltam magamban. Nagyon jól tudtam én ezt, de valahogy meg kellett állítani valakit… El is vitt engem a következő „városig”, Bidache-ig (Büdösig…), ami csupán néhány km-re volt az előző helytől. Legalább elmozdultam a pusztulatból. Ketten sajnos nem fértünk volna be a járműbe, így most fizikailag is szétváltunk, most először. Ahol lerakott az emberem, pusztult a világ elég rendesen. Pusztulatból pusztulatba, szép… Félóránként csellengett egy-egy autó, de asse' vett fel. Mitévő legyek? – ismételgettem magamban a kérdést százszor. Két-három órát gondolkoztam, közben tettem is egy harmatgyenge próbát a pályán. Már csak azért is, hogy legalább lássak néhány autót. Öt perc múltán mosolyogva visszakullogtam „végzetembe”. Tovább kellett törnöm a fejem. A kis utakon nem volt kedvem stopolgatni, így hát hamar lemondtam róla. Végül elhatároztam, hogy fájó szívvel, de visszamegyek a biarritz-i kapuhoz, hogy onnét próbáljak meg eljutni Tarbesig. Még a két évvel ezelőtti útról emlékeztem rá, lengettem is ott Pamplona felé, sikerrel – jegyzem meg. Nem is kellett sokat várnom (10 percet) a 17. fuvaromra egy francia úr személyében, aki Bilbao-ig ment, így könnyűszerrel el tudott vinni a kinézett kapuhoz. Itt megint szerencsém volt és néhány perc után fékezett egy teherautó, ami elvitt Pau-ig, ahonnan már nem volt messze Tarbes. Ott szintén pár perc (!) után a 19. autóban ülhettem, ami elrepített Tarbesig… ahol jelenleg vagyok. Beindult a gépezet, ez az igazi francia stop, nem kellett csalódnom. Muszáj volt már ennem, plusz a naplóba is írnom kell, mert olyan gyorsan történnek itt a dolgok, hogy elfelejtem! Innen egyenes út visz Toulouse-ig, majd a „stoposok Mekkájába”, azaz Montpellierbe. Azt kell mondanom, hogy ez egy szép huszárvágás volt kifelé a pusztulatból, ezt tanítani kellene… Na de elég az öntömjénezésből, ideje folytatnom utam. Jó lenne ma Montpellierbe érni, ahol – a megállapodás szerint – bevárjuk egymást Kekivel. A kedvem is kezd helyreállni, végre. Egyszer lent, egyszer fent…
   Fent. Nem telt bele 7 percbe (mértem) és a második (!) autó felvett. Eszméletlen jó a francia stop, nem győzöm hangoztatni. Egy kedves francia, 50-es párocska állt meg, akik kirándulgattak az országban, éppen jókor! Mondtam, hogy Toulouse-ba megyek, aztán Montpellierben találkozok a társammal, Kekivel. Közben kiderült, hogy ők is arra felé mennek, tehát irányba. Útközben viszont benéznek Carcassone-ba megtekinteni a várat és vacsoráznak egyet. Két évvel ezelőtt láttam kivilágítva a pályáról egy kedves francia sofőr kamionjából, úgyhogy én is kíváncsi voltam rá. Egy fotót megér – gondoltam. Mondták, hogy semmi probléma, csatlakozhatok hozzájuk. Igazából nem is érdekelt annyira a vár, a lényeg, hogy elvisznek Montpellierbe. Az már csak hab a tortán, hogy megnézhetem velük Carcassone-t. Olyan este fél 8-kor érkeztünk meg. Amire nagyon hegyeztem nem jött be, ugyanis nem hívtak meg vacsizni. Mindegy. Nem is csodálkoztam rajt, amilyen szakadt voltam már, plusz kellemetlenül is éreztem volna magam a sok turista között. Azért jó lett volna nem konzervet enni… Megbeszéltük, hogy 21:30-kor találkozunk a bejáratnál. Addig csellengtem, tekeregtem, mászkáltam és lestem ki a fejemből. Annyira nem is nagy durranás ez a vár, bár messziről csodaszépnek tűnt tavalyelőtt. Azért nem rossz. Tíz felé el is indultunk és úgy 11 után raktak le nem sokkal. Könnyes búcsút vettem tőlük és leültem az út szélére, mint már megannyiszor az út során. Gondoltam várok éjfélig, hátha felbukkan valahol Kex. Közben néztem ezt a hatalmas kaput, amely csak úgy okádja ki magából a tengernyi kamiont, autót s a megszámlálhatatlan egyéb járművet a szélrózsa ezer irányába… Jobban tetszik, mint a turistáktól roskadozó carcassone-i „várcsoda”, komolyan. Innen bárhová elrepíthet a jó szél, most speciel Hungáriába kellene… Már meg sem lepődtem, amikor megállt egy magyar kamionos kicsit pihenni. Odamentem hozzá, hogy beszélgessek egy kicsit végre magyarul is. Nem akartam megkérdezni, hogy elvinne-e, hiszen meg kell várnom Kekit. Holnap 15-ig várunk egymásra, ahogy megbeszéltük. Ha addig sem jön, kirakom a „Hungary” táblát. Mennyit álmodoztam már erről a mozdulatról! Bár az lenne az igazi, ha ketten lennénk holnap. Szóval, jót dumáltam ezzel a kamionossal, aki ugyanúgy éli a kamionosok rabszolga életét, mint oly sokan. Nem lennék a helyében!
   Végül találtam helyet itt nem messze egy dombon, ahol ledögölhettem végre. Persze, hogy ne legyen teljes az örömöm, megtámadtak a szúnyogok, plusz rohadt meleg is volt… Órákig forgolódtam mire elaludtam nagy nehezen.

Huszonnegyedik nap

„Várakozás”

Reggel 9-kor kezdtem meg első reggelemet egyedül. Összeszedtem magam és lejöttem az út szélére, ahol jelenleg is tespedek. Pillanatok alatt létrehoztam egy cigánytelepet, ugyanis kiraktam a ruháimat szellőzni. Poénkodtam is a szemétszedőkkel, hogy ez nem szemét, nehogy elvigyék… Láttam néhány magyar kamiont is már, lehet, hogy valamelyik elvitt volna. Mindegy, biztosan lesz még rá lehetőség. Az idő amúgy kitűnő, levettem gúnyámat és levágódtam napozni. Annyira nem rossz itt üldögélni, lesni a kamionokat meg mindent. Tehát 3-ig várok, aztán elkezdek stopolni. Azért jöhetne előbb is Keki, mert egyre melegebb van már megint…
   Úgy negyed 3-ig vártam, mert már nem bírtam tovább, majdnem begolyóztam. Iszonyú meleg volt már, alig kaptam levegőt, csak úgy ontotta ki magából az aszfalt a pokol melegét. Vízből félóránként meg kellett innom egy fél litert biztosan. Ilyen állapotok között lengettem 2 órán keresztül, már az ájulás kerülgetett, amikor megállt a 21. stopom

„Franco”

személyében. Először azt hittem hirtelen, hogy Magyarba megy ez az olasz kamionos, már kezdtem szárnyalni a boldogságtól, de hamar pofára estem. A nyelvi akadályok miatt félreértettem a dolgot, de végül is nagy nehezen megtárgyaltuk, hogy Bologna-ba megy. Először rábólintottam s kezet ráztunk, de aztán elkezdtem gondolkozni. Eszembe jutott, hogy 2 éve mennyit szívtunk Olaszban, mérlegelnem kellett. Franco mondta, hogy Nimes-ig gondolkozhatok, az 40 km. Vagy elmegyek Olaszba s ki tudja mi lesz, vagy még mindig mehetek északnak, Lyon felé Nimes-től. Ekkor váratlan fordulat következett, ugyanis drága barátom kapott egy telefont, hogy ne Bologna-ba menjen a 40 tonnás döggel, hanem Trento-ba, Észak-Olaszba, 140 km-re az osztrák határtól, ahonnan már csak 70 km Innsbruk, ami szinte már az M1-es! Erre már bólintottam, gondoltam miért is ne és belevágtam. Aki mer, az nyer! Trento-tól már tényleg nincs messze a magyar határ, kb. 600-800 km.
   Több száz km-t vitt Franco. Úgy ahogy elbeszélgettünk nemzetközi nyelven, „jelbeszéddel”. Láttam útközben egy csomó mindent megint. Vagyis csak próbáltam felidézni, hogy miket láthattam, figyelhettem meg 2 éve. Ugyanis tavalyelőtt erre mentem (akkor már egyedül) Spanyolország felé… fiatalság-bolondság. Nem mintha most komplett lennék, hogy elstopoltam Gibraltárig… Mindegy! Menni kell, nincs mese. Persze hiába figyeltem erősen, nem emlékeztem semelyik tájra, bár tudatom mélyén biztosan ott lapulnak ezek a képek. Na szóval, mentünk, mint a meszes, dübörgött alattunk a kicsike, mígnem Franco elárulta, hogy ő nagyon éhes ám. Jómagam annyira nem, mert a monpellier-i kapunál magamba tuszkoltam egy 800 grammos sóletet, amitől majdnem szétdurrantam. Ezt még a francia-spanyol határon vettem, mégis ez volt az utolsó konzervem. Gondoltam kitartok vele még 2 napig a hasamban, plusz kenyerem is volt majszolandó. Ám nem akartam megsérteni Franco-t, így elfogadtam a vacsorameghívást. Úgy este 10-11 körül álltunk meg Ventimigliában, az olasz-francia határon. A sors fura fintora, hogy az étteremtől nem messze, úgy 50 méterre volt az a kapu, ahol 2 éve hatalmasat szívtam, mert nem vett fel senki és ott kellett töltenem az éjszakát. Nagyon rossz volt. Mint a messiást, úgy vártam a reggelt. Reggel 9-10-ig vártam, de nem vett fel senki, így visszagyalogoltam a városba s felültem az első vonatra, ami Nizza felé ment. Ott zuhanyoztam egyet (28 francia frankért!), kisétáltam a város szélére s azonnal felvett egy fiatal kanadai párocska. Így repültem tovább, át Francia illatos testén egészen Pamplonáig… No, de ez egy másik történet! Most nézzük itt mi volt! Tehát bedzsaltunk a kamionos étterembe enni. A vacsora nem okozott meglepetést (milánói), de azért nagyon finom volt, jól esett a sok konzerv után a meleg étel. Könnyed fehérborral, kávéval s valami evés utáni likőrrel (After lunch) zártuk az estét. Franco szóba elegyedett a szomszéd asztalnál ülő kamionosokkal, akikkel volt egy csinos nő is. A nő mondta – beszélt angolul –, hallgassak rájuk s szálljak ki inkább Veronánál, mert ott van egy hatalmas interporto, vagyis kamionterminál, ami tele van magyarral. Oké, bólintottam, nekik ez a szakmájuk, biztos jobban tudják, mint én. A vacsora végeztével mentünk is tovább. Úgy másfél óra múltán Franco úgy döntött, kiveszi a pihenőjét, 6 órát. Ekkor már éjjel fél 1 lehetett, rá is fért, egész nap vezetett, én meg egész nap stopoltam… Hátul az alsó ágyon fabrikált nekem helyet, azon tértem nyugovóra. Már az otthon gondolatai kavarogtak bennem, mígnem elnyomott az álom… 

Huszonötödik nap

„Mikor érek haza én…?”

Gyorsan elrepült az a 6 óra s máris megvirradt utazásom következő napja. Verona már nem volt messze a pihenőhelytől, nem beszélgettünk már sokat, nyomottak voltunk mindketten, plusz reggel volt még nagyon. Reggeli derengésemből arra eszméltem, hogy Veronába értünk, ki kell szállnom. Nagyon megkedveltük egymást Francoval, úgyhogy a kamionterminálban hosszasan búcsúzkodtunk, sőt címet is cseréltünk. Majd írok neki képeslapot, valamikor… Úgyhogy jelenleg itt száradok. Amerre csak a szem ellát, kamionok sorakoznak. El is morzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából… hát igen, a hazaút biztos ígérete. Most fél 12 van, remélem még ma hazajutok!
   Haza nem, de elég messzire jutottam ezen a napon. Úgy másfél óra várakozás, lengetés és kamionkerülgetés után végre megállt egy magyar kiskamion. Haza sajnos nem tudott vinni, mert Udine-ba ment vámolni, az éjszakát is ott tölti. Azért elvitt a szlovén határtól nem messze (úgy 25 km-re) egy benzinkúthoz. Eleinte nem volt szimpatikus ez a pocakos, 50-es forma fazon, mivel rögtön emlékeztetett a magyar pesszimizmusra, ami kiirthatatlan Magyarországból (-ról) – szerintem. Utólag ugyan igaza volt abban, hogy nem juthatok haza aznap, teljesen kizárt. Azért mondhatta volna, hogy reménykedjünk, az túl nehéz lett volna biztos. Végül is a végére – mint mindig – jó haverok lettünk, megkedveltük egymást. Ahogy suhantunk Szlovén felé, esőzápor utasított rendre minket, meg is kellett állni, annyira nem lehetett látni az utat. Végül lerakott a kútnál, ahol még mindig szakadt az eső. Láttunk egy magyar kamiont, amiből éppen egy fiatal gyerek pattant ki esernyővel. Odahajtott sofőröm, kiugrottam megkérdezni a másikat, hogy el tudna-e vinni valameddig. Bólintott, a határig elvisz, csak elmegy zuhanyozni. Oké, nekem mindegy, csak Olaszból jussak ki valahogy. Kikaptam a cuccom a másik „taxiból”, barátságosan kezet ráztam jótevőmmel s rohantam az eresz alá várakozni. Gyors menet volt. Mintegy 20 percet vártam, lejmoltam egy cigit, s néztem az ellenségemet, hogyan esik, hogyan áztatja el a jobbnál jobb stophelyeimet a piszok! Jött is a srác, el is vitt a szlovén határig, rendes volt tőle. Ellátott egy csomó olyan tippel, amit már amúgy is megtanultam az út során, ám udvariasan bólogattam és „köszönöztem”. Azért nem vitt tovább, mert kivette a pihenőt a határon, meg amúgy se vártam volna órákig a vámolásra. Kiugrottam és tüstént meg is találtam azt a placcot, ahol a kamionok végeztek a vámolással és mentek Szlovénia felé. Ott lengettem és kérdezősködtem 2 órát, mire egy magyar kamionos (Jani) bólintott, hogy mehetek vele. A határátkelés után megálltunk a közeli benzinkútnál vacsorázni. Ott volt még a kollegája (Józsi) is, aki szintén egyedül vitt egy 40 tonnás „kicsikét”. Szóval, így hármasban ettünk pácolt pulykapörköltet rizzsel. Mennyei volt, a gyomrom csak álmélkodott a hazai ízeken! Janiék poénkodtak is velem, hogy van-e egyáltalán kedvem enni, vagy csak cigit adjanak meg vizet. Jó vicc… Az idő nagyon hűvös volt, mégis jókedvűre melegített az étek. A kezdeti hűvös távolságtartás egy-kettőre feloldódott a pulyka finom illatának hatására, és elkezdtem mesélni utam viszontagságait. Végre elhitték, hogy tényleg szédült vagyok és nem bűnöző. Végül, olyan fél 10 tájt neki is vágtunk az éjszakának, no meg Szlovénia karcsú testének… Ám 1 óra múlva Jani úgy döntött, hogy alszik 2-3 órát. Józsitól könnyes búcsút vettünk. Szerencsére maradhattam a kamionban és nagy meglepetésemre el is aludtam, pedig járműben nagyon nehezen tudok elaludni, ülve legalábbis. Roppant fáradt voltam, így könnyen ment. Amikor éjjel 3-at ütött az óra: tovább indultunk. Így virradt rám menetközben utazásom utolsó napja…

Utolsó nap

„Hazám, hazám, te mindenem…”

Éjjel nagyon sokat dumáltunk Janival, szó volt mindenről, elsősorban a magyarság sanyarú helyzetéről. Úgy ahogy egyet is értettünk, de ami a legcsodálatosabb volt, amikor Jani berakott egy kazit, amiről magyar népdalok szálltak az éterbe. Magyarország haza várja édes fiát… sírva is fakadtam. Mivel sötét volt, nem lehetett látni, de Jani szerintem nagyon jól tudta mi van velem, így nem is szólt hozzám egy darabig. Ám amíg alattunk vígan fogyott az út, átkeltünk a szlovén-horvát határon, ahol jelenleg is vagyunk (7:25). Várjuk a papírok elintézését. Innen 40 perc a magyar határ, ahonnan Balatonlelléig tud vinni Jani. Ott vonatra pattanok s hazamegyek végre. 
   Magyarországra 9 óra 26 perckor léptünk be s meg sem álltunk a Tavaszi Vendéglőig (azt hiszem ez volt a neve) rántott sajtot enni, szintén rizzsel, és kávéztunk. A tulaj, akinek CB-n is lehet rendelést leadni, jó ismerőse volt Janinak. Szerettem volna én is az ismerőse lenni, mert olyan bögyös kis leánya volt, hogy megolvadt a számban a sajt… A tulajnak egyébként elkezdett reklámozni Jani, amit utálok, de nem szóltam semmit. A barát teljesen el volt hűlve, én meg már szabadultam volna. Itt nekem kellett fizetnem a saját részemet, mindegy, volt forintom ilyen esetekre (is). Tehát fél 12-re érkeztünk meg Lellére, ahol könnyes búcsút vettem Janitól és címet cseréltünk. Majd küldök neki képeket, valamikor... A „gyors” vagy inkább „halál” vonatra nem kellett sokat várni a sok idegesítően karattyoló német között, 12:05-kor indult a Keletibe. A vonaton iszonytató tömeg s meleg volt, majd’ szétrobbantam. Azt hittem – én kis naiv –, hogy itthon türelmesen hazavonatozok, de a MÁV-nak mindig sikerül kiborítania. Ebben halálpontosak s hibátlanok. Érdekes, az indulás napján is feldühítettek…

„Otthon”

Itt ülök hullafáradtan és elgyötörve a 16:05-ös vonaton (Magyarországon!), sok-sok ezer kilométer után, ámulva. Elámulok azon, hogy mit is tettem, ez hihetetlenül furcsa érzés. Más, mint 2 évvel ezelőtt, ez sokkal átütőbb, bensőségesebb. Felemelő érzés. Valahogy megpróbálom leírni, mert „elfelejtem”. Azt hiszem, az emberi akaratnak nincsen határa, csodákra képes. Ez is kisebb fajta csoda számomra… Miért is indultam el? Sokszor feltettem már ezt a kérdést, pontosan sohasem tudtam rá válaszolni. Talán nem is kell… Az biztos, hogy nem azért indultam el, hogy megnézzem Gibraltár földjét, bár egy kicsit ez is közrejátszott. Talán majd egyszer, ha leülepszik az egész út. Kipihenem magam s tisztán láthatok. Erik barátomnak azt üzentem Donostiából, az óceánpartról, hogy kezdek úttá válni és gyönyörű a világ. Az utat akartam megismerni és kiderült, hogy az út nem más, mint saját magam. Saját magamat akartam megismerni az út révén. Miért is indultam el? Mosolyognom kell, ha arra gondolok, hogy az út jómagam lennék. Minden utunk önmagunkba vezet, nem valami ismeretlen városba, országba. Azt írtam, úttá váltam. Úttá váltam, hogy megismerjem önmagam s elvezessem magam valahová, amit ősidők óta keres az emberiség: ez nem lehet más, mint Isten. Isten a legfőbb Út s mi Őbelé futunk, vezetünk. Isten útjai kifürkészhetetlenek… Igazán? Nem hinném. Mindenki megy valahová valamilyen úton valahogy, az Ismeretlenbe, keres valamit vagy valakit. Kicsi, apró kilincseket tapogatunk, melyek csilingelnek, ám mögöttük nincs is ajtó… Varázslatos utak, utak… utak.
   A válaszokon még sokáig gondolkozni fogok, de azt hiszem ez így van rendjén. Néhány napot, hetet vagy hónapot (ki tudja mennyit?) várni kell, még lenyugszok és leülepszik az út. Egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy boldog vagyok és 2003. augusztus 1-én 18 órakor átölelhettem a szüleimet s találkozhattam újra a barátaimmal. Erre az alkalomra tartogattam egy szót, amit már régóta szeretnék kimondani s leírni:

hazaértem.

Vége